Ez az a történet, ami miatt elkezdtem blogot írni. Megtaláljátok ugyanezt fércművek blogjában. A hozzászólások, az ő kedvessége és blogja késztetett arra, hogy megpróbáljam én is. Hisz sok ilyen történik velem/velünk, akik gyereket nevelünk.
Oli, aki 2 és fél éves, mostanában nagyon fél, főleg este, lefekvéskor. Van egy Marék Veronika mese, Laci és az oroszlán című, amelyben Lacit, egy gyáva kisfiút egy oroszlán megtanítja a bátorságra. Ezt a piros oroszlánt meg szerettem volna venni, de sehol nem találtam még hasonlót sem, majd de szerencsére egy lány vállalta, hogy megvarrja nekem. Hazahoztuk.
Megtörtént az átadás.
Fürdés után elolvastuk neki a mesét, aminek az a vége, hogy az oroszlán írt egy levelet Lacinak, hogy elmegy egy másik kisfiúhoz, hogy őt is megtanítsa a bátorságra. A férjem kérdezte Olit: Lehet, hogy te leszel az a kisfiú?
Oli: Nem, nem és nevetett.
Közben én belógattam az ajtófélfánál az oroszlánt, aki ott kukucskált Olira. Mikor észrevette, az csodálatos volt...a döbbenet, a csodálkozás és az öröm ötvöződött a nézésében, és tátva maradt a szája...
De!- mondta
Megfogta, forgatta, csodálta: Jó!- suttogta és mosolygott
Jó.
Felállt az oroszlánnal a kezében, majd leült, majd újra felállt...szemmel láthatólag nem tudott mit kezdeni ezzel a csodával.
-Most már nem fogsz félni éjjel?-kérdeztük
-Nem.-mondta
És lőn...
Hetek óta először nem kellett az ágya mellett virrasztva várni az álmot.
Fantasztikus élmény volt az egészet megélni szülőként is. Azt hiszem, ezekért a pillanatokért élünk.
