Levél Csabinak

Drága Csabi!

Úgy tűnik, ez az utolsó levelem Neked... Nem jó ez így, nem erről volt szó.

Amikor ötödikben megismertelek, az egyik legmagasabb és az egyik legaranyosabb fiú voltál az osztályban és ez így is maradt utána is. Azt hiszem, szeretetted a bioszórákat, és én is kedveltem az örökké mosolygós, kedves srácot, aki a hóhányó osztályban megpróbált néha maga is rosszalkodni, de az a jó szíve soha nem engedte a komoly kötözködést. Azt hiszem, szerettél engem, mint tanárt is, meg talán a biológiát is. Sokat beszélgettünk a szívműtétedről. Meséltél róla szívesen, én meg hallgattam. Hallgattam a hős kisfiút, aki ilyen fiatalon ennyi mindenen ment már keresztül.

Aztán elballagtál, és egy ideig nem hallottam felőled, majd a facebookon elkezdtünk beszélgetni. Nagyon kedves voltál, udvarias és érdeklődő. Aztán egyszer kiderült, hogy valami nincs rendben... Azt mondtad, anyukád jobban el tudja magyarázni a betegségedet, így addig rágtad a fülét, míg megírta nekem. Hozzátetted: "Ne tessek aggódni, nem a szívemmel kapcsolatos, s felgyógyulok a kezelésektől. Puszi: Sánta Csaba".

Óriási erő kellett neki ahhoz, hogy ezt kibírja, hisz mi, akik csak ismerőseid vagyunk, összeomlottunk nyomban.

Te végig bizakodtál. Nemrég írtad, hogy már otthon mankó nélkül jársz és reméled, hogy használ a kezelés, meg hogy képzeljem, hogy kaptatok tök ingyen valakitől valami gombát, ami nagyon hatékony egy év után... Csabi, miért nem vártad ki az egy évet? Azt írtad, szakács szeretnél lenni érettségi után. Annyi terved volt, Csabi! :(

Itt egy részlet a levelezésünkből:

* * *

Kicsi Tijs Pepësto

Autoszerelo suliban vagyok

felfuggesztve

de erettségi utan vendéglátoi a tervem, mint szakács

csak elobb gyogyuljak meg

fiatal vagyok s nem adom fel

* * *

Egy másik levél, miután leszívtak a tüdődből egy csomó folyadékot:

Kicsi Tijs Pepësto

Nagyon orulok hogy jol van a kicsi.

Igerem nem gyujtok tobb folyadekot.Amugy penteken pont a 7.ikes tananyag ugrott be a tudovel kapcsolatban.

En sem latok már elmenyt a tuzijátekban,csak a testvereim meg s jobb lett volna inkabb veluk nezni mint itt kulon lenni toluk.Nagyon szurkolni fogok a felvetelit illetoen.Elhiszem sok a tenni valoja egy csaladanyanak.De mindemellett sok sikert kivanok hozza.

S holnap megyek haza,gyogyulgatni.

puszi♥

* * *

Egy héttel azelőtt, hogy elmentél, még beszélgettünk. Egy részlet belőle:

* * *

Kicsi Tijs Pepësto

most szeptembertől folytatom a sulit

s év végen

Vásárhelyi Ágnes

És miből a kötelezőkön kívül?

Kicsi Tijs Pepësto

mármint fakultacio??

vagyis az 1 szabadon választott tantárgy

Vásárhelyi Ágnes

igen

Kicsi Tijs Pepësto

biologia

azt mindig is szerettem

földrajzot is de azt nem szeretném

Vásárhelyi Ágnes

Ez jó!

Ha kell segítség, szólj!

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

Vásárhelyi Ágnes

na, megyek elkezdek bepakolni

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

csókolom

Vásárhelyi Ágnes

puszi a családnak is

szia

Kicsi Tijs Pepësto

örülök,hogy beszélhettünk

Vásárhelyi Ágnes

Én is! ♥

Kicsi Tijs Pepësto

Átadom.

* * *

Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Csabikám... Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó... Azt hittem, hogy még felkészíthetlek az érettségire is!

Csak azt kérdezgetem magamtól, vagy mástól, hogy miért, miért kaptál csak ennyire kevés időt?

De senki nem tud erre válaszolni nekem.

Hiányozni fogsz nagyon!

Csak remélni tudom,hogy még találkozunk egyszer. A gyerekeim szerint valahol a csillagok között kell lenned, úgyhogy ki is megyek a kertbe és megnézem, mi a helyzet Nálad odafönt. Kicsit szomorú leszek, de nézd el ezt nekem... Már fölnőtt vagyok, és a fölnőttek olyan nehezen és lassan értik meg a dolgokat.

Köszönöm, hogy ismerhettelek idelent!

Szeretettel:

Ági néni

Flancos

Flancos ma elment. Flancos a legjobb ló volt a világon.

Egész gyermekkoromban lóra gyűjtöttem. Minden zsebpénzemet félretettem, hogy egyszer teljesüljön a vágyam és legyen egy saját lovam, aki csak az enyém és akit annyira fogok szeretni, hogy neki lesz a legjobb dolga a világon. Nem fogják agyon dolgoztatni, rugdosni, bántani...

Tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk először Kisorosziban, majd hamarosan robogtunk is hazafele a lószállítóval. Igaz, hogy nem egyedül tudtam megvenni, vagyis csak a fele lett az enyém, de az érzés leírhatatlan volt, úgy éreztem, ami velem történik, az maga a csoda. Még évekig nem tudtam teljesen felfogni, hogy az enyém. Aztán a társamnak gerincsérve lett, így "kénytelen" voltam átvenni Flanci másik felét is.

Nem kezdődött problémamentesen a kapcsolatunk. Az első terepeken rendre földhöz vágott, szinte minden alkalommal estem, amikor kimentünk. Aztán rájöttem, hogy nem tudok lovagolni, de nem adtam föl. Lassan megtanultuk egymást és egy idő után egymás rezdüléseit, gondolatait is ismertük. Tudtam, hogy mikor akar rodeózni, ő meg érezte, hogy vevő vagyok-e rá, és ha igen, akkor feldobált és röhögtünk, ha meg nem, akkor meg se próbálta. Szóval összeszoktunk.

Aztán jöttek azok a fantasztikus évek, a számtalan túra, barátok, "háziversenyek", gondtalan órák a réten, ahogy csak nézzük a ménest, vagy hülyéskedünk a hátukon, sörényt fonunk, almát eszünk.

És Flanci mindig ott volt, és soha nem hagyott cserben. Vitt a hátán rendíthetetlenül, ahova csak akartam. Ismerte az összes fiút az életemből, és a terepeken elhangzott számtalan kamasz-titkomat.

Elég rosszul tájékozódom, így mikor eltévedtünk, csak a nyakába dobtam a szárat és kértem, hogy vigyen haza és természetesen ezt örömmel teljesítette.

Aztán beteg lett a szeme, meg a lábai is, és megműtötték. Mindig bízott bennem, így egy szemmel is tökéletesen elboldogultunk terepen is. Oli két hetes volt, amikor kivittem és bemutattam őket egymásnak és feltettem Flancos hátára. Ha baba, vagy kisgyerek ült rajta, elő nem fordulhatott, hogy megbotoljon, vagy csak félrenézzen, tudta, hogy kincseket hordoz.

Aztán jött a kehesség. Költöznünk kellett, ridegtartásba, mert nem bírta a port és a fülledtséget. Csodálatos helyen kötöttünk ki és természetesen Noémi és Fanni is velünk jöttek, mert a csapatnak együtt kell maradni. Flanciék beilleszkedtek, óriási területen legeltek naphosszat és a nap elől a fák lombjai alá húzódtak. Néha fel-felültem még rá, és ha nagyon nem bírtuk ki, egy-egy nyargalás belefért, de azért ilyenkor a beteg tüdő fel-fel-szisszent, az idegmetszett lábak fellázadtak. Emlékszem, nemrég még át is ugrott egy árkot, nehogy víz érje a patáját.

A tavalyi tavasz is nehéz volt, a pollenek miatt. Ilyenkor minden kehes szenved, gyógyszert szed és nehezen lélegzik. Az idei viszont Flancinak már sok volt, minden lélegzetvétel komoly izommunka volt, fújtatott és lihegett. Szemmel láthatólag szenvedett. Aztán hirtelen lefogyott és kiderült, hogy Lyme kóros. Tömérdek gyógyszert kapott, bíztunk a gyógyulásban az utolsó percekig. Aztán ma reggel szólt a telefon, hogy Flanci nem áll fel és nem eszik. Tudtam, hogy valószínűleg utoljára látom.

Mikor kiértem, Flanci az árnyékban feküdt és Iringó nevű barátja ápolgatta, nyalogatta. Addigra kint járt Bálint, az állatorvos és kapott egy óriási adag gyógyszert és infúziót. Nem akartuk feladni, de azt sem, hogy szenvedjen. Várunk pár órát és ha nem javul, elengedjük, döntöttük el. Nem javult. Iringó órákon át nyalogatta, csupa víz volt már mindene. Vártam Bálintot, hogy visszajöjjön. Flanci nem várta meg. Felállt, majd összeesett és itt hagyott bennünket.

Az utolsó órákat együtt töltöttük, elbúcsúztunk. Elmondtam neki, hogy csodálatos volt minden közös perc és hogy nagyon szeretem. Remélem, érezte.

Azt hiszem, nem akarok többé lovat. Egy barátot veszítettem el, de ez a tizenöt év kitörölhetetlen már. Ahogy Noémi fogalmazott: lezárult egy korszak az életünkből. Felnőttünk.

Flancos 22 évet élt.

Manók között

Egyik nap, a szokásos aerobic-edzésemet nem egymagamban, hanem lelkes segítőimmel, sporttársaimmal sikerül abszolválnom. Ők személy szerint gyermekeim, Oli és Lilus voltak, akik nagy reményeket fűztek első, közös Alexandrázásunkhoz.

Olinak már jó előre felvetettem a dolgot, mire ő természetesen lelkesen igent mondott és nagyon várta a délutáni időszakot. Liluska meg úgyis benne van mindenben, úgyhogy őt sem kellett nagyon biztatnom.

Megkerestük a lemezt, ami már maga egy tornamutatvány volt, hisz bemásztunk az asztal alá, majd a szekrény tetejére és egyéb izgi helyekre, majd nagy nehezen megtaláltuk a dvd - t. Oli majd kiugrott a bőréből: „Úgy izgulok, Mami!” – felkiáltásokkal motivált engem is, aki kevésbé voltam lelkes és izgatott, hisz sejtettem, mekkora szívás lesz nem csak a sport, hanem e nehezített, több résztvevős verzió is.

A be-és kilégzéseket, bemelegítéseket körülbelül úgy csinálta Oli, mint pár nappal ezelőtt édesapja, de míg férjem mozgáskoordinációja könnyeket csalt a szemembe nevetéstől, ugyanez a fiam esetében a meghatódottság érzésévé vált. Közben többször megkérdezte, hogy miért kell most ezt meg azt csinálni, de mivel ezekre igazán egzakt választ nem tudtam adni, így hamar felhagyott vele.

Lilus az első perctől megbabonázva állt a televízió előtt és döbbenten szemlélte Alexandrát, majd engem, de inkább Szandit. Szegény kislány, ilyesmit még nem igazán látott eddigi kis másfél éves élete során, így nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Volt, hogy felmászott a képernyő előtti asztalra is, hogy megérintse ezt a különleges nénit, majd amikor onnan leparancsoltam, úgy döntött, hogy magára vonja a figyelmet és minden előzetes nélkül elkezdett bömbölni, majd az ölembe kéredzkedett. Mindezt akkor, amikor pont egyensúlyozni kellett volna, egyik lábunkat emelgetve előre. Mindegy, teher alatt nő a pálma, gondoltam és kis 13 kilós súlyzómmal folytattam a gyakorlatot, egyébként sikerrel.

Sajnos nem igazán akarta elhagyni remek kis helyét, így folytattuk a többi gyakorlatot, kicsit nehezítve azzal, hogy most már Oli is rángatta a kezem (persze, mi az, hogy Liluskával foglalkozom csak), miközben a szó szoros értelmében dőlt a nevetéstől, főleg akkor, amikor néha sikerült legalább őt leráznom magamról.

Amikor terpeszben rugózni kellett, akkor Oli alagútnak használt engem, miközben hangosan számolt, mint Alexandra, Lilus pedig átült a számítógép előtti forgó székre, majd pörögve próbált rajta felállni, így néha odaugrottam, amikor repült volna le a székről. Aztán ezt elunva felemeltem a széket magasabb állásba, de sajna ez sem jött be, mert Lila egy kiadós és eredménytelen üvöltés után, odatolta a kis sámlit és arról evickélt föl újra a helyszínre, tovább folytatva fantasztikus, lélegzetelállító mutatványsorozatát a porondon.

Közben én négykézláb emelgettem a lábaim, Oli itt is átmászott alattam, majd amikor a lábaimat egyébként is csak az akaraterőm emelte már, még rácsimpaszkodott és őrült nehéz súlyzóként húzta lefele őket, s amikor ezt is megunta, felpattant a hátamra és a homorítás-domborítás alatt megszakadt a nevetéstől.

Már csak a hasizom volt hátra. Nagy szerencsémre ez mindkettőjük érdeklődését felkeltette, így felválta ugrottak bele a gyomorszájamba és egyéb hasi részeimbe, majd szomorúan konstatálták, hogy ennek a mulatságnak is vége lett. Megpróbáltak rávenni, hogy még egyszer nyomjuk le az egészet, de én kevés dologban voltam biztos eddig ennyire, mint ebben, hogy mára bizony elég lesz ez.

Csodák és a valóság

Mostanában gyakran beszélgetünk a halálról. Belfi kutyánk nemrégen hagyott itt bennünket. Tíz éves volt, ami egy rottweiler esetében szép kornak számít. Nem szerettem volna kamuzni arról, hogy mi történt, meséket kitalálni arról, hogy elment és majd visszajön, majd reménykedni, hogy elfelejti...nekem már a Húsvéti Nyúl legendáját is nehezemre esik megetetni velük, pedig közben tudom, hogy mennyire jó volt, amíg magam is hittem a csodákban és tudom, hogy Oli szomjazza ezeket a meséket, csodákat. Azt mondtam, hogy Belfi öreg volt és meghalt és talán a csillagokra, vagy a Holdra került...

Egyik nap, amikor jöttünk befele a kertből, Oli megszólalt:

"Mami, szerintem a Bubu lát minket a csillagokról. Ott hintázik szerintem. Cula, már csak te maradtál nekünk. Mami, a Cula még nem öreg, ugye?"

Aztán egy másik alkalommal:

" Mami, ha majd kezdünk meghalni, akkor csinálunk nutellás palacsintát, betesszük valami meleg helyre és elvisszük a Bubunak a csillagok közé, jó? "

Ma pedig játszottunk elalvás előtt az ágyban. A kis dinó voltam én, Oli pedig a Pegazussal volt. Kis dínóként mindenképp az anyukámat szerettem volna megtalálni, ami sikerült is szerencsére. Megkérdeztem a Pegazust, hogy neki hol van az anyukája.

- Én már megnőttem, nekem nincs szükségem anyukára! - közölte a Pegazus, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Elcsodálkoztam. Kicsit kilépnem dínó szerepemből és Olihoz fordultam:

- Oli, hiszen nekem is szükségem van az anyukámra, a Nyunyura és neki is van anyukája a Dédi-Nagyanyó!

Elgondolkodott.

- De Mami! Azt mondtad, hogy ha felnövök, akkor nem veletek fogok lakni, hanem lesz egy feleségem, a Simon Lili, és majd vele fogok lakni.

- Ez igaz Oli, de azért még sokszor fogunk találkozni, ugye? - kérdeztem reménykedve.

- De Mami! Azt is mondtad, hogy ha felnövök, akkor Te már meg fogsz halni.

Hú, ez eléggé szíven ütött. Majdnem elsírtam magam, amikor csak abba belegondoltam, hogy nem fogom minden nap látni őt, mert egy másik lakásban fog élni...aztán szembesültem saját elmúlásommal is és mindezt három éves gyermekem szájából, úgy, mintha ez teljesen természetes és magától érthetődő lenne.

- Hát igen...- válaszoltam szomorúan - egyszer majd meg fogok én is halni, de addig még remélem, hogy sok időt tölthetük együtt!

- Igen - felelte és bíztatóan mosolygott, majd játszottunk tovább, csak én egy picit megint rádöbbentem arra, hogy mennyire, de mennyire nagy kincs minden együtt töltött pillanat ezekkel az apró kis csoda-emberkékkel.