A kezdetek

A kezdetek

G: Mami, L: Lila (9 éves)

Néha viccelődünk, hogy engem mami-boltban vásároltak a gyerekek régen...ezt fűztük tovább. 

G: Lila, én le voltam akciózva a mami-boltban, amikor vettetek?

L: Nem, te nagyon drága voltál. Egy rózsaszín dobozban ültél, és fel volt írva egy papírra, hogy miket tudsz. Mosni, főzni, takarítani, tanítani, tanulni a gyerekekkel, lovagolni...ilyenek. 

G: Hogy választottatok?

L: Olival kézen fogva sétáltunk, és nézelődtünk. Az is ott volt, hogy milyen rossz tulajdonságaid vannak. Ott neked az volt, hogy szigorú vagy. 

G: És Cini is ott volt? Igen, neki az volt írva, hogy megaszigorú. Dávid még kicsi volt, ő nem jött, de a Mimó is jött választani. 

G: És aztán megvettetek, és mi történt? Voltak papik is?

L: Nem, az egy másik bolt volt. Átmentünk oda is Olival. Téged kikötöttünk a bolt előtt, mert mamik nem választhatnak, mert akkor ilyen szépfiúkat választanátok. Nem kellett félni, hogy ellopnak, mert akkor ilyen mami-szezon volt, sok mami volt mindenhol. 

G: És a papit miért választottátok?

L: Neki az volt kiírva, hogy vicces és mindent megenged. A rossz tulajdonsága, hogy állandóan kockul. Kék dobozban volt, és ott is éppen kockult. Őt is megvettük, aztán visszamentünk a felhők közé. 

G: És velünk mi történt? 

L: Akkor jött az esküvő. Mindent láttunk fentről. Láttunk titeket táncolni, de a csóknál elfordultam. 

Aztán pár év múlva megszülettünk. Így volt. 

Budapest, 2019. január 27.

Egy átlagos kedd egy kétgyerekes tanárnéninél

Május vége fele a közoktatásban mindenkinek nehéz. Az érettségizőknek, az érettségiztetőknek, a gyerekeknek, akik írják a dolgozatokat, és a tanároknak, akik javítják őket.

Most este fél tíz van, és itt a lehetőség, hogy felkészüljek a holnapi óráimra, javítsak egy keveset (jelenleg olyan 120 darab dolgozat vár rám), picit adjak a házimunkának, és esetleg a férjemmel váltsak két szót. Ezek közül szerintem a legtöbb el fog maradni, mert most megírom, hogy ma mi történt velem.

Vasárnap este egy szülői levél hatására az infarktus kerülgetett, mert a kislányukat egy technikai malőr miatt nem regisztráltam egy nívós pályázaton. Ez megadta a mai nap alaphangulatát, amikor is kiderül, hogy utólag be tudtam-e sírni őt, avagy sem…na de kezdjük a mai nap elején.

Hatkor legszebb álmomból szokás szerint kelt a telefon. Kedden aludhatnék egy fél órával tovább, mert ez az egyetlen nap, hogy nem nyolcra, csak kilencre megyek, de hát ugye itt a család, és őket indítani kell. Keltés, puszi, ébredezés, kérés, könyörgés, fenyegetőzés…lassan kinyitja a szemét a kislány is. Nagyon élvezi, hogy kínomban öltöztetem, mint egy kisbabát, kacarászik, ahogy rángatom fel a szűk farmert rá. Nekem kevésbé vicces, de mindegy, a cél a legfontosabb. Kávékortyolgatás közben noszogatok mindenkit, elolvasom a szülői e-maileket és sms-eket, hogy ki mikor hova megy, miért hiányzott, mennyit küldjön a fényképekre. A gyerekekkel közös viber-csopinkban jönnek a „good morning” figurák, és a „Ki tanult az infó dogára?” jellegű üzik.

Összekapom magam, kivágom a képeket a szelektívből visszavadászott újságokból: sciencere a „battery” és az „electricity” a téma, mindenből 5 kép…az elemes jó nehéz! Ragasztunk. Soha jobbkor! Szerencsére itt aludt az egyik nagyi, kérem, hogy csináljon uzsit a kölyköknek.  Apuka közben kivitte az egyik táskát a kocsiba, sebaj, viszitek kézben a kaját.  Fogmosás, de kér kakaót, persze, akkor az előbb. Cicák nyivákolnak, valaki adjon már nekik enni, aztán legalább ők menjenek ki, nagy a tömeg. Tesin nem volt fehér zokni, eredj le a pincébe a mosókonyhában láttam egyet a szárítón! Álljak ki a  kocsimmal, persze, hisz az van kívül. Elindulnak, integetés, gyere háromkor, majd meglátom. Becsukom az ajtót, várok. Ilyenkor valaki (általában apuka) visszajön, hogy itt hagyott valamit. Eltelik néhány perc…nem jön senki. Nagy levegő. Na, most le fogok ülni, és megeszem a reggelim. Fogyókúrás persze, majd tíz éve, de egy gramm sem megy le. Mindegy.

Lassan mennem kell, öltözöm, smink majd a suliban, az már nem fér bele. Érettségi felügyelettel kezdek, kellemes, pihentető, csak őrizni kell a gyerekeket. Aztán jönnek a saját óráim, közben kijavítom a biosz érettségiket. Dühöngök, nem lettek túl jók, miért nem tanultak ezek? Mennek az órák, helyesek a gyerekek. Valaki összeszedte reggel az ötödikeseim mobiljait, áldom érte, amúgy nekem kell. Napközben nem kockulunk. Minden szünetben megyek hozzájuk, mindig van mit mesélniük, sérelmeik, kéréseik, pénzek, igazolások…egyik kisfiú tombol, üt egy kartondobozt. Nem tanult magyarra, elfelejtette, próbált puskázni és lebukott. Ilyen az élet, de nyugodj meg, nem hisztizünk, nem rombolunk.  Telefonálok a pályázat kiírójának, megmenekültünk, beadhatjuk utólag! Van Isten! Adom vissza a telókat hamarabb, mert mennek versenyre néhányan. Valamikor eszem is, nem emlékszem. Hetedik órában jönnek az érettségizők konzultálni, picit ráhúzunk. Mindjárt fél 4, megyek a gyerekekért, közben viszek diákot, tanárt, aki arra jön.

Kislányom barátnője lerohan, hogy mikor jöhet hozzánk, nemrég voltál, majd máskor. A következő sarkon egy másikkal áll a lányom, hívjuk az anyukáját, jöhet-e, de hozzájuk vendégek jönnek, nem ér rá. A kisfiam menni akar a kis barátjához, de résen van az anyuka, most azt sem lehet. Csak elindulunk lassan. Hazaérünk, jön át az unokatesó, fociznak a kertben, elkezd esni, bejönnek, nem számítózunk, menjetek legózni.

Útközben megálltunk zöldségesnél, csinálok gombapörit rizzsel, közben hegyezzük a ceruzákat, igen, megszámolom és bejelölöm minden füzetben és könyvben a pirospontokat. Jó paprikás legyen, mondja az én drága férjem, amíg ő pihen egy kicsit, mert rossz a kedve és betegnek is érzi magát. egyem a szívét. Gyerekek néha összeverekednek, de nem komoly, csak sérülés ne legyen. Dörög az ég, a vizsla a macskaajtón át vonyít, be akar jönni, dugja be a fejét. Persze, beengedjük mindkettőt a pincébe, nem érdekes, úgyis hoztak be a macskák egy egeret és valami madarat is, mert tollak is vannak, egy kis sár már nem oszt, nem szoroz. Ha már lementem kiteregetek, és beindítok egy menetet. Mire feljövök, megy a számítógép. Pörölök, a gyermek megsértődik. Sebaj, olvas ilyenkor, aztán lenyugszik. Kutyák megeszik a macskaeledelt, majd a gyerekek tovább etetik őket. A férjem közli, hogy én nem értem meg az ő problémáit, lelki vívódásait.

Vacsora, mindig hiányzik valami, amit csak én érek el, vagy tudok, hogy hol van. Gyerekek utána mennek fürdeni, Lili mérges, hogy nem együtt csináljuk a vizet, és én ragaszkodom ahhoz, hogy ki-és bepakoljam a mosogatógépet. Apuka elfáradt és fáj a feje. Számolok, hogy menjenek fogat mosni, nem, nem alhat senki a hálóban, mindenki menjen a saját ágyába. Oli sebét bekenem, puszi, aludjatok, vége a napnak. Kimegyek a fürdőbe, áll a víz a földön, a kádban, ruhák szanaszét, wc lepisilve. Megoldom. Közben lejárt a mosógép, megyek teregetni. Elmúlt a vihar kutyákat kitessékelem. Egyik be is pisilt, tulajdonképpen ez már tök mindegy a pincének. Férjemnek el kell menni, álljak már ki a kocsival. Szakad az eső, nem megy a kapu. Végül kijut valahogy.  Cicákat meg kellene etetni, hisz a kutyák felfalták az ennivalójukat. Ja, még a gyógyszer a vizslának…meg nyomtatni kellene a holnapi órára egy 26 példányt egy ábrából, és kitalálni az erkölcstan órát. Innen szép nyerni! Holnap újra harcba szállok, de azt már nem írom le, hisz a lényeg ugyanaz. Anyukának lenni csudajó! J

Napsütéses

Mai lovaglásomat régóta terveztem. Múlt héten az időjárás sem kedvezett, csúszott minden, az ónos eső elvette a kedvemet minden kinti tevékenységtől, de nem csüggedtem, hisz jól tudtam: e heti néhány szabadnapomon majd kiélvezem a napsütést és a tavasz első rezdüléseit.

Reggel ráérősen vittem a kicsiket oviba, majdnem el is késtünk, de hagytam őket kicsit felébredni, lassan kelni, ébredezni, hisz egyébként hajnalban rázom fel őket, és szinte még alszanak, amíg öltöztetem őket, beléjük öntök egy kis meleg tejet, majd elsőként érkezünk az oviba. Ma lazítottunk.

Hazaérve furcsa érzés fogott el az üres lakás láttán...ritkán vagyok egyedül mostanában. A délelőttöt rendrakásra, mosásra, apróbb takarításra szántam. Elterveztem, hogy korán megebédelek, majd egy körül indulok ki a lovardába, hisz akkor van a legmelegebb. Így is tettem, még kávét is ittam, majd bepakoltam a kutyákat a kocsiba és elindultunk. Imádnak kirándulni, körülbelül tízszer annyit rohannak, mint én, meg sem állnak, birkóznak, hemperegnek folyamatosan.

Útközben megálltunk a zöldségesnél, és vettem egy kiló almát és egy kiló répát Szedresnek. Szedrest karácsonyra kaptam a családtól. Flancos méltó utódja ő, egy igazi barát, aki a gyerekekkel nagyon óvatosan bánik, bennem pedig teljesen megbízik és talán már megkockáztatom, hogy ragaszkodik is hozzám egy kicsit.

Ahogy beültem a kocsiba a zöldségesnél, majd magam mellé tettem az almákat, ismerős, nosztalgikus emlékek törtek elő. A lovaglások régi, elfeledett pillanatai, amelyek a zöldségesnél kezdődtek, a legelőn, majd az istállóban folytatódtak, és a terepen teljesedtek ki. "A Suttogó" című filmből a kedvenc jelenetem, amikor a két kislány hajnalban készülődik a lovakhoz, felhúzzák a csizmát, átsétálnak az istállóba, ahol a lovakból még a reggeli párás lehelet árad. E készülődésnek a hangulata számomra majdnem olyan jó, mint maga a lovaglás.

Előtörtek az emlékek a terepekről, amikor a barátnőimmel minden fiút és szerelmet kibeszéltünk, nagyokat nevettünk, vagy éppen sírtunk egy-egy aktuális nagy problémán, vagy iskolai konfliktuson. Nyargaltunk a tűző napon, vagy éppen a ropogós hóban, miközben a szemünkből potyogtak a könnyek, majd beugrottunk a szalmabálákba almát ropogtatni, szigorúan mosatlanul, hogy aztán a másik felét lovainknak kínáljuk fel.

Ezek a csodálatos emlékek kavarogtak bennem, miközben arcomat simogatta a napsugár, és a hőmérő tíz fokot mutatott. Nagyon szerencsés embernek éreztem magam.

Romantikus merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel. Első gondolatom az volt, hogy nem veszem fel, de aztán rápillantottam: "OVI" hívott. Gyakorló anyukák tudják, hogy ilyenkor azonnal összerándul az ember gyomra, és egy perc alatt végigpörög minden szörnyűség a szeme előtt. Az óvónéni keresett és azt mondta, hogy Lilusnak nagyon fáj a hasa, a levest még megette, de a másodikat már nem, és csak sír az asztalra dőlve. A hasfájást is nagy nehezen tudták kiszedni belőle, hisz ő leginkább nem szokott semmit mondani, amikor sír. Ugyanis amikor sír, akkor nem beszél, amikor beszél, akkor meg nem sír, a kettőt nem hajlandó keverni, bármennyire is könyörgünk neki. Ez gyakran iszonyú riasztó tud lenni, mert semmi támpontot nem ad a probléma megoldásához, maximum ordítás közben nagyon lesújtóan néz.

Elgondolkodtam, hogy tegnap beütötte a homlokát a falba, de hasfájás nem igazán szokott a második nap hányás nélkül agyrázkódást jelezni, de azért aggódtam. Persze, mondtam, azonnal indulok.

Megfordultam a kocsival és először az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, hogy nem mehetek lovagolni, de aztán átvette az önsajnálat helyét az egészséges anyai aggódás. Már tervezgettem, hogy megyünk a kórházba az oviból, és ha sietek, akkor Oliért pont vissza is érek utána.

A kutyákat gyorsan kitettem otthon, áthúztam a lovas nadrágom helyett egy farmert és rohantam a kislányomhoz.

Az óvodába érve Judit néni és Lilus fogadtak, utóbbi azonnal a nyakamba ugrott és a kabátomba  fúrta a fejét. Mikor hogylétéről érdeklődtem, fülig érő szájjal közölte, hogy már jobban van. Természetesen az a döntés született, hogy a nagybeteget haza kell vinni. Őkelme azt nehezményezte, hogy ez esetben Olit is haza szeretném vinni, elkerülve azt, hogy néhány óra múlva újra útra kelljen kelnünk. Mégis mindkettőt felnyaláboltam, majd elindultunk. Az ovi kertjében Lila tényleg görnyedten jött mellettem, de azután nem panaszkodott többet az úton. Hazaérve kérdeztem, szeretnének-e picit még a kertben maradni és játszani a kutyákkal, akik egyébként szintén óriásit csalódtak, hisz a másfél órás lovas terep helyett, eljöhettek velem a zöldségeshez.

Úgy döntöttek, levegőzünk még egy kicsit, majd egy olyan két órás futkorászás, kutyázás, sárban birkózás vette kezdetét, hogy szó szerint a bugyijukig sárosak lettek.

Tulajdonképpen csalódottnak kellene lennem, hisz holnap esni fog, meg amúgy is itthon tartom őket megfigyelésre, így lőttek a lovaglásomnak. Mégis úgy gondolom, hogy nagyon is szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen nincs semmi nagy baja a kislányomnak. És ennek kell örülni, a többi meg volt is, meg talán lesz is még valamikor...csak szervezés kérdése, igaz, anyukák? :)

Levél Csabinak

Drága Csabi!

Úgy tűnik, ez az utolsó levelem Neked... Nem jó ez így, nem erről volt szó.

Amikor ötödikben megismertelek, az egyik legmagasabb és az egyik legaranyosabb fiú voltál az osztályban és ez így is maradt utána is. Azt hiszem, szeretetted a bioszórákat, és én is kedveltem az örökké mosolygós, kedves srácot, aki a hóhányó osztályban megpróbált néha maga is rosszalkodni, de az a jó szíve soha nem engedte a komoly kötözködést. Azt hiszem, szerettél engem, mint tanárt is, meg talán a biológiát is. Sokat beszélgettünk a szívműtétedről. Meséltél róla szívesen, én meg hallgattam. Hallgattam a hős kisfiút, aki ilyen fiatalon ennyi mindenen ment már keresztül.

Aztán elballagtál, és egy ideig nem hallottam felőled, majd a facebookon elkezdtünk beszélgetni. Nagyon kedves voltál, udvarias és érdeklődő. Aztán egyszer kiderült, hogy valami nincs rendben... Azt mondtad, anyukád jobban el tudja magyarázni a betegségedet, így addig rágtad a fülét, míg megírta nekem. Hozzátetted: "Ne tessek aggódni, nem a szívemmel kapcsolatos, s felgyógyulok a kezelésektől. Puszi: Sánta Csaba".

Óriási erő kellett neki ahhoz, hogy ezt kibírja, hisz mi, akik csak ismerőseid vagyunk, összeomlottunk nyomban.

Te végig bizakodtál. Nemrég írtad, hogy már otthon mankó nélkül jársz és reméled, hogy használ a kezelés, meg hogy képzeljem, hogy kaptatok tök ingyen valakitől valami gombát, ami nagyon hatékony egy év után... Csabi, miért nem vártad ki az egy évet? Azt írtad, szakács szeretnél lenni érettségi után. Annyi terved volt, Csabi! :(

Itt egy részlet a levelezésünkből:

* * *

Kicsi Tijs Pepësto

Autoszerelo suliban vagyok

felfuggesztve

de erettségi utan vendéglátoi a tervem, mint szakács

csak elobb gyogyuljak meg

fiatal vagyok s nem adom fel

* * *

Egy másik levél, miután leszívtak a tüdődből egy csomó folyadékot:

Kicsi Tijs Pepësto

Nagyon orulok hogy jol van a kicsi.

Igerem nem gyujtok tobb folyadekot.Amugy penteken pont a 7.ikes tananyag ugrott be a tudovel kapcsolatban.

En sem latok már elmenyt a tuzijátekban,csak a testvereim meg s jobb lett volna inkabb veluk nezni mint itt kulon lenni toluk.Nagyon szurkolni fogok a felvetelit illetoen.Elhiszem sok a tenni valoja egy csaladanyanak.De mindemellett sok sikert kivanok hozza.

S holnap megyek haza,gyogyulgatni.

puszi♥

* * *

Egy héttel azelőtt, hogy elmentél, még beszélgettünk. Egy részlet belőle:

* * *

Kicsi Tijs Pepësto

most szeptembertől folytatom a sulit

s év végen

Vásárhelyi Ágnes

És miből a kötelezőkön kívül?

Kicsi Tijs Pepësto

mármint fakultacio??

vagyis az 1 szabadon választott tantárgy

Vásárhelyi Ágnes

igen

Kicsi Tijs Pepësto

biologia

azt mindig is szerettem

földrajzot is de azt nem szeretném

Vásárhelyi Ágnes

Ez jó!

Ha kell segítség, szólj!

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

Vásárhelyi Ágnes

na, megyek elkezdek bepakolni

Kicsi Tijs Pepësto

rendben

csókolom

Vásárhelyi Ágnes

puszi a családnak is

szia

Kicsi Tijs Pepësto

örülök,hogy beszélhettünk

Vásárhelyi Ágnes

Én is! ♥

Kicsi Tijs Pepësto

Átadom.

* * *

Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Csabikám... Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó... Azt hittem, hogy még felkészíthetlek az érettségire is!

Csak azt kérdezgetem magamtól, vagy mástól, hogy miért, miért kaptál csak ennyire kevés időt?

De senki nem tud erre válaszolni nekem.

Hiányozni fogsz nagyon!

Csak remélni tudom,hogy még találkozunk egyszer. A gyerekeim szerint valahol a csillagok között kell lenned, úgyhogy ki is megyek a kertbe és megnézem, mi a helyzet Nálad odafönt. Kicsit szomorú leszek, de nézd el ezt nekem... Már fölnőtt vagyok, és a fölnőttek olyan nehezen és lassan értik meg a dolgokat.

Köszönöm, hogy ismerhettelek idelent!

Szeretettel:

Ági néni

Flancos

Flancos ma elment. Flancos a legjobb ló volt a világon.

Egész gyermekkoromban lóra gyűjtöttem. Minden zsebpénzemet félretettem, hogy egyszer teljesüljön a vágyam és legyen egy saját lovam, aki csak az enyém és akit annyira fogok szeretni, hogy neki lesz a legjobb dolga a világon. Nem fogják agyon dolgoztatni, rugdosni, bántani...

Tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk először Kisorosziban, majd hamarosan robogtunk is hazafele a lószállítóval. Igaz, hogy nem egyedül tudtam megvenni, vagyis csak a fele lett az enyém, de az érzés leírhatatlan volt, úgy éreztem, ami velem történik, az maga a csoda. Még évekig nem tudtam teljesen felfogni, hogy az enyém. Aztán a társamnak gerincsérve lett, így "kénytelen" voltam átvenni Flanci másik felét is.

Nem kezdődött problémamentesen a kapcsolatunk. Az első terepeken rendre földhöz vágott, szinte minden alkalommal estem, amikor kimentünk. Aztán rájöttem, hogy nem tudok lovagolni, de nem adtam föl. Lassan megtanultuk egymást és egy idő után egymás rezdüléseit, gondolatait is ismertük. Tudtam, hogy mikor akar rodeózni, ő meg érezte, hogy vevő vagyok-e rá, és ha igen, akkor feldobált és röhögtünk, ha meg nem, akkor meg se próbálta. Szóval összeszoktunk.

Aztán jöttek azok a fantasztikus évek, a számtalan túra, barátok, "háziversenyek", gondtalan órák a réten, ahogy csak nézzük a ménest, vagy hülyéskedünk a hátukon, sörényt fonunk, almát eszünk.

És Flanci mindig ott volt, és soha nem hagyott cserben. Vitt a hátán rendíthetetlenül, ahova csak akartam. Ismerte az összes fiút az életemből, és a terepeken elhangzott számtalan kamasz-titkomat.

Elég rosszul tájékozódom, így mikor eltévedtünk, csak a nyakába dobtam a szárat és kértem, hogy vigyen haza és természetesen ezt örömmel teljesítette.

Aztán beteg lett a szeme, meg a lábai is, és megműtötték. Mindig bízott bennem, így egy szemmel is tökéletesen elboldogultunk terepen is. Oli két hetes volt, amikor kivittem és bemutattam őket egymásnak és feltettem Flancos hátára. Ha baba, vagy kisgyerek ült rajta, elő nem fordulhatott, hogy megbotoljon, vagy csak félrenézzen, tudta, hogy kincseket hordoz.

Aztán jött a kehesség. Költöznünk kellett, ridegtartásba, mert nem bírta a port és a fülledtséget. Csodálatos helyen kötöttünk ki és természetesen Noémi és Fanni is velünk jöttek, mert a csapatnak együtt kell maradni. Flanciék beilleszkedtek, óriási területen legeltek naphosszat és a nap elől a fák lombjai alá húzódtak. Néha fel-felültem még rá, és ha nagyon nem bírtuk ki, egy-egy nyargalás belefért, de azért ilyenkor a beteg tüdő fel-fel-szisszent, az idegmetszett lábak fellázadtak. Emlékszem, nemrég még át is ugrott egy árkot, nehogy víz érje a patáját.

A tavalyi tavasz is nehéz volt, a pollenek miatt. Ilyenkor minden kehes szenved, gyógyszert szed és nehezen lélegzik. Az idei viszont Flancinak már sok volt, minden lélegzetvétel komoly izommunka volt, fújtatott és lihegett. Szemmel láthatólag szenvedett. Aztán hirtelen lefogyott és kiderült, hogy Lyme kóros. Tömérdek gyógyszert kapott, bíztunk a gyógyulásban az utolsó percekig. Aztán ma reggel szólt a telefon, hogy Flanci nem áll fel és nem eszik. Tudtam, hogy valószínűleg utoljára látom.

Mikor kiértem, Flanci az árnyékban feküdt és Iringó nevű barátja ápolgatta, nyalogatta. Addigra kint járt Bálint, az állatorvos és kapott egy óriási adag gyógyszert és infúziót. Nem akartuk feladni, de azt sem, hogy szenvedjen. Várunk pár órát és ha nem javul, elengedjük, döntöttük el. Nem javult. Iringó órákon át nyalogatta, csupa víz volt már mindene. Vártam Bálintot, hogy visszajöjjön. Flanci nem várta meg. Felállt, majd összeesett és itt hagyott bennünket.

Az utolsó órákat együtt töltöttük, elbúcsúztunk. Elmondtam neki, hogy csodálatos volt minden közös perc és hogy nagyon szeretem. Remélem, érezte.

Azt hiszem, nem akarok többé lovat. Egy barátot veszítettem el, de ez a tizenöt év kitörölhetetlen már. Ahogy Noémi fogalmazott: lezárult egy korszak az életünkből. Felnőttünk.

Flancos 22 évet élt.

Manók között

Egyik nap, a szokásos aerobic-edzésemet nem egymagamban, hanem lelkes segítőimmel, sporttársaimmal sikerül abszolválnom. Ők személy szerint gyermekeim, Oli és Lilus voltak, akik nagy reményeket fűztek első, közös Alexandrázásunkhoz.

Olinak már jó előre felvetettem a dolgot, mire ő természetesen lelkesen igent mondott és nagyon várta a délutáni időszakot. Liluska meg úgyis benne van mindenben, úgyhogy őt sem kellett nagyon biztatnom.

Megkerestük a lemezt, ami már maga egy tornamutatvány volt, hisz bemásztunk az asztal alá, majd a szekrény tetejére és egyéb izgi helyekre, majd nagy nehezen megtaláltuk a dvd - t. Oli majd kiugrott a bőréből: „Úgy izgulok, Mami!” – felkiáltásokkal motivált engem is, aki kevésbé voltam lelkes és izgatott, hisz sejtettem, mekkora szívás lesz nem csak a sport, hanem e nehezített, több résztvevős verzió is.

A be-és kilégzéseket, bemelegítéseket körülbelül úgy csinálta Oli, mint pár nappal ezelőtt édesapja, de míg férjem mozgáskoordinációja könnyeket csalt a szemembe nevetéstől, ugyanez a fiam esetében a meghatódottság érzésévé vált. Közben többször megkérdezte, hogy miért kell most ezt meg azt csinálni, de mivel ezekre igazán egzakt választ nem tudtam adni, így hamar felhagyott vele.

Lilus az első perctől megbabonázva állt a televízió előtt és döbbenten szemlélte Alexandrát, majd engem, de inkább Szandit. Szegény kislány, ilyesmit még nem igazán látott eddigi kis másfél éves élete során, így nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Volt, hogy felmászott a képernyő előtti asztalra is, hogy megérintse ezt a különleges nénit, majd amikor onnan leparancsoltam, úgy döntött, hogy magára vonja a figyelmet és minden előzetes nélkül elkezdett bömbölni, majd az ölembe kéredzkedett. Mindezt akkor, amikor pont egyensúlyozni kellett volna, egyik lábunkat emelgetve előre. Mindegy, teher alatt nő a pálma, gondoltam és kis 13 kilós súlyzómmal folytattam a gyakorlatot, egyébként sikerrel.

Sajnos nem igazán akarta elhagyni remek kis helyét, így folytattuk a többi gyakorlatot, kicsit nehezítve azzal, hogy most már Oli is rángatta a kezem (persze, mi az, hogy Liluskával foglalkozom csak), miközben a szó szoros értelmében dőlt a nevetéstől, főleg akkor, amikor néha sikerült legalább őt leráznom magamról.

Amikor terpeszben rugózni kellett, akkor Oli alagútnak használt engem, miközben hangosan számolt, mint Alexandra, Lilus pedig átült a számítógép előtti forgó székre, majd pörögve próbált rajta felállni, így néha odaugrottam, amikor repült volna le a székről. Aztán ezt elunva felemeltem a széket magasabb állásba, de sajna ez sem jött be, mert Lila egy kiadós és eredménytelen üvöltés után, odatolta a kis sámlit és arról evickélt föl újra a helyszínre, tovább folytatva fantasztikus, lélegzetelállító mutatványsorozatát a porondon.

Közben én négykézláb emelgettem a lábaim, Oli itt is átmászott alattam, majd amikor a lábaimat egyébként is csak az akaraterőm emelte már, még rácsimpaszkodott és őrült nehéz súlyzóként húzta lefele őket, s amikor ezt is megunta, felpattant a hátamra és a homorítás-domborítás alatt megszakadt a nevetéstől.

Már csak a hasizom volt hátra. Nagy szerencsémre ez mindkettőjük érdeklődését felkeltette, így felválta ugrottak bele a gyomorszájamba és egyéb hasi részeimbe, majd szomorúan konstatálták, hogy ennek a mulatságnak is vége lett. Megpróbáltak rávenni, hogy még egyszer nyomjuk le az egészet, de én kevés dologban voltam biztos eddig ennyire, mint ebben, hogy mára bizony elég lesz ez.

Csodák és a valóság

Mostanában gyakran beszélgetünk a halálról. Belfi kutyánk nemrégen hagyott itt bennünket. Tíz éves volt, ami egy rottweiler esetében szép kornak számít. Nem szerettem volna kamuzni arról, hogy mi történt, meséket kitalálni arról, hogy elment és majd visszajön, majd reménykedni, hogy elfelejti...nekem már a Húsvéti Nyúl legendáját is nehezemre esik megetetni velük, pedig közben tudom, hogy mennyire jó volt, amíg magam is hittem a csodákban és tudom, hogy Oli szomjazza ezeket a meséket, csodákat. Azt mondtam, hogy Belfi öreg volt és meghalt és talán a csillagokra, vagy a Holdra került...

Egyik nap, amikor jöttünk befele a kertből, Oli megszólalt:

"Mami, szerintem a Bubu lát minket a csillagokról. Ott hintázik szerintem. Cula, már csak te maradtál nekünk. Mami, a Cula még nem öreg, ugye?"

Aztán egy másik alkalommal:

" Mami, ha majd kezdünk meghalni, akkor csinálunk nutellás palacsintát, betesszük valami meleg helyre és elvisszük a Bubunak a csillagok közé, jó? "

Ma pedig játszottunk elalvás előtt az ágyban. A kis dinó voltam én, Oli pedig a Pegazussal volt. Kis dínóként mindenképp az anyukámat szerettem volna megtalálni, ami sikerült is szerencsére. Megkérdeztem a Pegazust, hogy neki hol van az anyukája.

- Én már megnőttem, nekem nincs szükségem anyukára! - közölte a Pegazus, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Elcsodálkoztam. Kicsit kilépnem dínó szerepemből és Olihoz fordultam:

- Oli, hiszen nekem is szükségem van az anyukámra, a Nyunyura és neki is van anyukája a Dédi-Nagyanyó!

Elgondolkodott.

- De Mami! Azt mondtad, hogy ha felnövök, akkor nem veletek fogok lakni, hanem lesz egy feleségem, a Simon Lili, és majd vele fogok lakni.

- Ez igaz Oli, de azért még sokszor fogunk találkozni, ugye? - kérdeztem reménykedve.

- De Mami! Azt is mondtad, hogy ha felnövök, akkor Te már meg fogsz halni.

Hú, ez eléggé szíven ütött. Majdnem elsírtam magam, amikor csak abba belegondoltam, hogy nem fogom minden nap látni őt, mert egy másik lakásban fog élni...aztán szembesültem saját elmúlásommal is és mindezt három éves gyermekem szájából, úgy, mintha ez teljesen természetes és magától érthetődő lenne.

- Hát igen...- válaszoltam szomorúan - egyszer majd meg fogok én is halni, de addig még remélem, hogy sok időt tölthetük együtt!

- Igen - felelte és bíztatóan mosolygott, majd játszottunk tovább, csak én egy picit megint rádöbbentem arra, hogy mennyire, de mennyire nagy kincs minden együtt töltött pillanat ezekkel az apró kis csoda-emberkékkel.