Ma ráakadtam egy "közösségi oldalon" egy fiatalemberre, aki nem volt tanítványom, mivel én csak felsősöket tanítok, de ismertem őt az iskolából, így be is jelöltem rögvest.
Elgondolkodtam azokon az éveken, amikor pályakezdőként elsőként kerültem a munkahelyemre, a gyerekekre, akik nyomot hagynak bennem, formálnak, segítenek, építenek, szeretnek.
Közöttük volt Miki. Talán ő nem is emlékszik rám, talán nem is fog visszajelölni, hisz csöppség volt ő még akkor, ebben az évben kezdte az iskolát. Miki gyermekotthonból járt az iskolába és azt hiszem, nagyon rossz volt az órákon. (Hogy lehet rossz egy 6 éves gyerek???) Kis, cingár lábacskái voltak akkoriban és emlékszem, hogy gyakran volt rajta rövidnadrág, ezért látszódott, a sok sebesülés, amiket foci és egyéb sportok kapcsán szerzett.
Azt hiszem, hogy több dolog miatt is nagyon szimpatikus volt nekem Miki. Elsőként talán azért, mert nagyon hasonlított az apukám gyerekkori képeire, akit pont ilyen rosszcsontnak, örökmozgónak jellemeztek a családi legendák.
Azért is, mert nem volt igazi családja. A gyerekotthonos tanítványaim sokat mesélnek, így tudom, hogy legtöbbjük karácsonykor, meg a szülinapján is bent van és mégis annyira, de annyira várják anyát, vagy apát, aki hátha egyszer eljön, ha csak tíz percre is, ha nem is hoz semmit, az se baj, hogy elkéri a zsebpénzt, csak jöjjön, hogy mondhassuk és mutathassuk és ha csak arra a pár percre is, de legyen már nekünk is anyukánk...egy kis illúzió, egy kis önbecsapás...aztán jöhet a másik 364 nap, meg a remény. Aztán a nagyoknál már elhalványodik a remény, aztán haragszanak az eldobott gyerekkorra, a nem ismert gyermekkorra, a felnőttekre, az egész világra. A gyógypuszi nélkül hagyott bibikre, az átsírdogált éjszakákra, a meg nem válaszolt kérdésekre, a sok miértre...az osztálytársak családi nyaralás beszámolóira, az anyák napjára.
Szóval Miki sokat volt az ebédlőben. Gyakorlatilag mindig ott láttam csak, vagy az udvaron. A konyhás nénik, Marika néni és Erzsi néni (csodás asszonyok!) imádták Mikit és ez rögtön meg is magyarázza, hogy amellett, hogy mindig éhes volt (vagy csak a szeretetre tán), miért töltötte ott ideje nagy részét és a szüneteket. Segített is a néniknek: - Nézd, Ági néni- mutatták nekem-milyen ügyes ez a kisfiú, hogy segít nekünk! És Miki segített. Nem zavarta, hogy a más gyerekek által meghagyott ételt kellett beleönteni a vödörbe, vagy a piszkos szalvétát kidobni. Miki jó akart lenni valamiben és valakinek és itt sikerült.
Csak a kis szemei ne lettek volna állandóan szomorúak!
Aztán egyik nap már nem láttam Mikit az ebédlőben és máshol sem. Elvitték egy másik iskolába, ahol majd jobb helyen lesz, meg ilyesmi...
Aztán most megnéztem az interneten és azóta sírok. Mert valahogy nincs ez így jól. És már csak közhelyeket írhatnék, de azt hiszem, hogy inkább nem teszem. Csak egy picit visszamennék az időben, hogy megölelgessem őt az ebédlőben, hogy legalább arra a pár percre legyen mosolygós a szeme.
