Flancos ma elment. Flancos a legjobb ló volt a világon.
Egész gyermekkoromban lóra gyűjtöttem. Minden zsebpénzemet félretettem, hogy egyszer teljesüljön a vágyam és legyen egy saját lovam, aki csak az enyém és akit annyira fogok szeretni, hogy neki lesz a legjobb dolga a világon. Nem fogják agyon dolgoztatni, rugdosni, bántani...
Tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk először Kisorosziban, majd hamarosan robogtunk is hazafele a lószállítóval. Igaz, hogy nem egyedül tudtam megvenni, vagyis csak a fele lett az enyém, de az érzés leírhatatlan volt, úgy éreztem, ami velem történik, az maga a csoda. Még évekig nem tudtam teljesen felfogni, hogy az enyém. Aztán a társamnak gerincsérve lett, így "kénytelen" voltam átvenni Flanci másik felét is.
Nem kezdődött problémamentesen a kapcsolatunk. Az első terepeken rendre földhöz vágott, szinte minden alkalommal estem, amikor kimentünk. Aztán rájöttem, hogy nem tudok lovagolni, de nem adtam föl. Lassan megtanultuk egymást és egy idő után egymás rezdüléseit, gondolatait is ismertük. Tudtam, hogy mikor akar rodeózni, ő meg érezte, hogy vevő vagyok-e rá, és ha igen, akkor feldobált és röhögtünk, ha meg nem, akkor meg se próbálta. Szóval összeszoktunk.
Aztán jöttek azok a fantasztikus évek, a számtalan túra, barátok, "háziversenyek", gondtalan órák a réten, ahogy csak nézzük a ménest, vagy hülyéskedünk a hátukon, sörényt fonunk, almát eszünk.
És Flanci mindig ott volt, és soha nem hagyott cserben. Vitt a hátán rendíthetetlenül, ahova csak akartam. Ismerte az összes fiút az életemből, és a terepeken elhangzott számtalan kamasz-titkomat.
Elég rosszul tájékozódom, így mikor eltévedtünk, csak a nyakába dobtam a szárat és kértem, hogy vigyen haza és természetesen ezt örömmel teljesítette.
Aztán beteg lett a szeme, meg a lábai is, és megműtötték. Mindig bízott bennem, így egy szemmel is tökéletesen elboldogultunk terepen is. Oli két hetes volt, amikor kivittem és bemutattam őket egymásnak és feltettem Flancos hátára. Ha baba, vagy kisgyerek ült rajta, elő nem fordulhatott, hogy megbotoljon, vagy csak félrenézzen, tudta, hogy kincseket hordoz.
Aztán jött a kehesség. Költöznünk kellett, ridegtartásba, mert nem bírta a port és a fülledtséget. Csodálatos helyen kötöttünk ki és természetesen Noémi és Fanni is velünk jöttek, mert a csapatnak együtt kell maradni. Flanciék beilleszkedtek, óriási területen legeltek naphosszat és a nap elől a fák lombjai alá húzódtak. Néha fel-felültem még rá, és ha nagyon nem bírtuk ki, egy-egy nyargalás belefért, de azért ilyenkor a beteg tüdő fel-fel-szisszent, az idegmetszett lábak fellázadtak. Emlékszem, nemrég még át is ugrott egy árkot, nehogy víz érje a patáját.
A tavalyi tavasz is nehéz volt, a pollenek miatt. Ilyenkor minden kehes szenved, gyógyszert szed és nehezen lélegzik. Az idei viszont Flancinak már sok volt, minden lélegzetvétel komoly izommunka volt, fújtatott és lihegett. Szemmel láthatólag szenvedett. Aztán hirtelen lefogyott és kiderült, hogy Lyme kóros. Tömérdek gyógyszert kapott, bíztunk a gyógyulásban az utolsó percekig. Aztán ma reggel szólt a telefon, hogy Flanci nem áll fel és nem eszik. Tudtam, hogy valószínűleg utoljára látom.
Mikor kiértem, Flanci az árnyékban feküdt és Iringó nevű barátja ápolgatta, nyalogatta. Addigra kint járt Bálint, az állatorvos és kapott egy óriási adag gyógyszert és infúziót. Nem akartuk feladni, de azt sem, hogy szenvedjen. Várunk pár órát és ha nem javul, elengedjük, döntöttük el. Nem javult. Iringó órákon át nyalogatta, csupa víz volt már mindene. Vártam Bálintot, hogy visszajöjjön. Flanci nem várta meg. Felállt, majd összeesett és itt hagyott bennünket.
Az utolsó órákat együtt töltöttük, elbúcsúztunk. Elmondtam neki, hogy csodálatos volt minden közös perc és hogy nagyon szeretem. Remélem, érezte.
Azt hiszem, nem akarok többé lovat. Egy barátot veszítettem el, de ez a tizenöt év kitörölhetetlen már. Ahogy Noémi fogalmazott: lezárult egy korszak az életünkből. Felnőttünk.
Flancos 22 évet élt.
