Mai lovaglásomat régóta terveztem. Múlt héten az időjárás sem kedvezett, csúszott minden, az ónos eső elvette a kedvemet minden kinti tevékenységtől, de nem csüggedtem, hisz jól tudtam: e heti néhány szabadnapomon majd kiélvezem a napsütést és a tavasz első rezdüléseit.
Reggel ráérősen vittem a kicsiket oviba, majdnem el is késtünk, de hagytam őket kicsit felébredni, lassan kelni, ébredezni, hisz egyébként hajnalban rázom fel őket, és szinte még alszanak, amíg öltöztetem őket, beléjük öntök egy kis meleg tejet, majd elsőként érkezünk az oviba. Ma lazítottunk.
Hazaérve furcsa érzés fogott el az üres lakás láttán...ritkán vagyok egyedül mostanában. A délelőttöt rendrakásra, mosásra, apróbb takarításra szántam. Elterveztem, hogy korán megebédelek, majd egy körül indulok ki a lovardába, hisz akkor van a legmelegebb. Így is tettem, még kávét is ittam, majd bepakoltam a kutyákat a kocsiba és elindultunk. Imádnak kirándulni, körülbelül tízszer annyit rohannak, mint én, meg sem állnak, birkóznak, hemperegnek folyamatosan.
Útközben megálltunk a zöldségesnél, és vettem egy kiló almát és egy kiló répát Szedresnek. Szedrest karácsonyra kaptam a családtól. Flancos méltó utódja ő, egy igazi barát, aki a gyerekekkel nagyon óvatosan bánik, bennem pedig teljesen megbízik és talán már megkockáztatom, hogy ragaszkodik is hozzám egy kicsit.
Ahogy beültem a kocsiba a zöldségesnél, majd magam mellé tettem az almákat, ismerős, nosztalgikus emlékek törtek elő. A lovaglások régi, elfeledett pillanatai, amelyek a zöldségesnél kezdődtek, a legelőn, majd az istállóban folytatódtak, és a terepen teljesedtek ki. "A Suttogó" című filmből a kedvenc jelenetem, amikor a két kislány hajnalban készülődik a lovakhoz, felhúzzák a csizmát, átsétálnak az istállóba, ahol a lovakból még a reggeli párás lehelet árad. E készülődésnek a hangulata számomra majdnem olyan jó, mint maga a lovaglás.
Előtörtek az emlékek a terepekről, amikor a barátnőimmel minden fiút és szerelmet kibeszéltünk, nagyokat nevettünk, vagy éppen sírtunk egy-egy aktuális nagy problémán, vagy iskolai konfliktuson. Nyargaltunk a tűző napon, vagy éppen a ropogós hóban, miközben a szemünkből potyogtak a könnyek, majd beugrottunk a szalmabálákba almát ropogtatni, szigorúan mosatlanul, hogy aztán a másik felét lovainknak kínáljuk fel.
Ezek a csodálatos emlékek kavarogtak bennem, miközben arcomat simogatta a napsugár, és a hőmérő tíz fokot mutatott. Nagyon szerencsés embernek éreztem magam.
Romantikus merengésemből a telefonom csörgése riasztott fel. Első gondolatom az volt, hogy nem veszem fel, de aztán rápillantottam: "OVI" hívott. Gyakorló anyukák tudják, hogy ilyenkor azonnal összerándul az ember gyomra, és egy perc alatt végigpörög minden szörnyűség a szeme előtt. Az óvónéni keresett és azt mondta, hogy Lilusnak nagyon fáj a hasa, a levest még megette, de a másodikat már nem, és csak sír az asztalra dőlve. A hasfájást is nagy nehezen tudták kiszedni belőle, hisz ő leginkább nem szokott semmit mondani, amikor sír. Ugyanis amikor sír, akkor nem beszél, amikor beszél, akkor meg nem sír, a kettőt nem hajlandó keverni, bármennyire is könyörgünk neki. Ez gyakran iszonyú riasztó tud lenni, mert semmi támpontot nem ad a probléma megoldásához, maximum ordítás közben nagyon lesújtóan néz.
Elgondolkodtam, hogy tegnap beütötte a homlokát a falba, de hasfájás nem igazán szokott a második nap hányás nélkül agyrázkódást jelezni, de azért aggódtam. Persze, mondtam, azonnal indulok.
Megfordultam a kocsival és először az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, hogy nem mehetek lovagolni, de aztán átvette az önsajnálat helyét az egészséges anyai aggódás. Már tervezgettem, hogy megyünk a kórházba az oviból, és ha sietek, akkor Oliért pont vissza is érek utána.
A kutyákat gyorsan kitettem otthon, áthúztam a lovas nadrágom helyett egy farmert és rohantam a kislányomhoz.
Az óvodába érve Judit néni és Lilus fogadtak, utóbbi azonnal a nyakamba ugrott és a kabátomba fúrta a fejét. Mikor hogylétéről érdeklődtem, fülig érő szájjal közölte, hogy már jobban van. Természetesen az a döntés született, hogy a nagybeteget haza kell vinni. Őkelme azt nehezményezte, hogy ez esetben Olit is haza szeretném vinni, elkerülve azt, hogy néhány óra múlva újra útra kelljen kelnünk. Mégis mindkettőt felnyaláboltam, majd elindultunk. Az ovi kertjében Lila tényleg görnyedten jött mellettem, de azután nem panaszkodott többet az úton. Hazaérve kérdeztem, szeretnének-e picit még a kertben maradni és játszani a kutyákkal, akik egyébként szintén óriásit csalódtak, hisz a másfél órás lovas terep helyett, eljöhettek velem a zöldségeshez.
Úgy döntöttek, levegőzünk még egy kicsit, majd egy olyan két órás futkorászás, kutyázás, sárban birkózás vette kezdetét, hogy szó szerint a bugyijukig sárosak lettek.
Tulajdonképpen csalódottnak kellene lennem, hisz holnap esni fog, meg amúgy is itthon tartom őket megfigyelésre, így lőttek a lovaglásomnak. Mégis úgy gondolom, hogy nagyon is szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen nincs semmi nagy baja a kislányomnak. És ennek kell örülni, a többi meg volt is, meg talán lesz is még valamikor...csak szervezés kérdése, igaz, anyukák? :)
