Tegnap délután a játszótérre mentünk a gyerekekkel, ahol nagyon jól érezték magukat természetesen. Odajött Oli nagypapája is motorral (!), ami külön emelte a program színvonalát. Már épp én is kezdtem jól érezni magam, mikor egy anyuka megkérdezte tőlem, mennyi az idő, mire észbe kaptam, hogy nemcsak neki, nekem is sietnem kell haza, mivel majdnem 5 óra volt és fél 6-ra voltam bejelentkezve a fodrászhoz.
Nagy erőkkel próbáltam rábeszélni a húgom, hogy az ő kisfia mellé az enyémet is hadd hagyjam ott vele, de keményen ellenállt, arra hivatkozva, hogy fél, hogy botrány lesz, amikor haza kell indulni. Utólag tudom, hogy jól döntött.
Így hát elindultam kihalászni gyermekem a többi lurkó közül. Sajnos ő sem kispályás, hamar fogta a veszélyt és nyomott egy sprintet szlalomozva az anyukák- apukák, babakocsik és gyerekek között, míg én Lilust hátrahagyva, elkeseredetten próbáltam beérni, majd amikor elkaptam, egy nagy csatakiáltással egybekötött morgással próbáltam viccre venni a közelgő tragédia kitörését. Sikertelenül. Egy apró nevetés után ordibálni kezdett gyermekem, felhívva ezzel mindenki figyelmét távozásunk drámájára, majd ezt megspékelendő, olyan kalimpálást, rugdosást vágott le az ölemben, hogy közben többször úgy orrbagyűrt, hogy kicsöppent a könnyem is. Jól ismerem gyermekem, ilyenkor teljesen felesleges bármit is mondani, elterelni a figyelmét, hisz teljesen átlát a szitán. Minél hamarabb be kell fejezni a csatát, így beerőltettem őt a babakocsiba és gyorsan bekötöttem, miközben 2-3 újabb kalimpálásból eredő pofont is becsíptem.
Megmondom őszintén, nagyon rosszul esett ez a testi fenyítés, hisz nem igazán volt még arra példa, hogy a családon belüli erőszak így testet öltött volna nálunk. Szomorú voltam és csalódott, hogy Oli bántott engem, még ha nem is teljesen szándékosan, de azért érezte, látta, hogy a kapálózásával megüt...
Ebben a hangulatban hagytam itt őket apukájukra, de azért a fodrásznál feltöltődtem, és sokkal jobb hangulatban tértem haza.
Papi azzal fogadott, hogy Oli szeretne valamit mondani. Az én kisfiam viszont meggondolta magát és hiába kérleltük többször, nem akarta megosztani velem.
Végül közölte, hogy a fürdőkádban szeretne sort keríteni a nagy bejelentésre. Nagy várakozással tekintettem a fürdésre, és eljött a pillanat.
- Oli bocsánatot kér- mondta szemlesütve.
Majdnem elolvadtam, legszívesebben össze-vissza pusziltam volna már ekkor, de azért megkérdeztem:
- Miért kérsz bocsánatot, Oli?
- Azért, mert Oli a játszóházban, vagyis a játszótéren sírt.
Elmosolyodtunk az apukájával.
- Nem azért, mert megütötted a mamit?
- Nem...válaszolta bizonytalanul.
- De, azért, mert megütötted a mamit, ugye?- kérdezte Papi.
- De.- válaszolta, majd valami játékkal kezdett foglalkozni, jelezve ezzel, hogy részéről nincs harag, ügy lezárva, és különben is hagyjuk már békén ezekkel az érthetetlen udvariassági formulákkal.
Most már a nyakába ugorhattam végre.
