Mostanában gyakran beszélgetünk a halálról. Belfi kutyánk nemrégen hagyott itt bennünket. Tíz éves volt, ami egy rottweiler esetében szép kornak számít. Nem szerettem volna kamuzni arról, hogy mi történt, meséket kitalálni arról, hogy elment és majd visszajön, majd reménykedni, hogy elfelejti...nekem már a Húsvéti Nyúl legendáját is nehezemre esik megetetni velük, pedig közben tudom, hogy mennyire jó volt, amíg magam is hittem a csodákban és tudom, hogy Oli szomjazza ezeket a meséket, csodákat. Azt mondtam, hogy Belfi öreg volt és meghalt és talán a csillagokra, vagy a Holdra került...
Egyik nap, amikor jöttünk befele a kertből, Oli megszólalt:
"Mami, szerintem a Bubu lát minket a csillagokról. Ott hintázik szerintem. Cula, már csak te maradtál nekünk. Mami, a Cula még nem öreg, ugye?"
Aztán egy másik alkalommal:
" Mami, ha majd kezdünk meghalni, akkor csinálunk nutellás palacsintát, betesszük valami meleg helyre és elvisszük a Bubunak a csillagok közé, jó? "
Ma pedig játszottunk elalvás előtt az ágyban. A kis dinó voltam én, Oli pedig a Pegazussal volt. Kis dínóként mindenképp az anyukámat szerettem volna megtalálni, ami sikerült is szerencsére. Megkérdeztem a Pegazust, hogy neki hol van az anyukája.
- Én már megnőttem, nekem nincs szükségem anyukára! - közölte a Pegazus, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Elcsodálkoztam. Kicsit kilépnem dínó szerepemből és Olihoz fordultam:
- Oli, hiszen nekem is szükségem van az anyukámra, a Nyunyura és neki is van anyukája a Dédi-Nagyanyó!
Elgondolkodott.
- De Mami! Azt mondtad, hogy ha felnövök, akkor nem veletek fogok lakni, hanem lesz egy feleségem, a Simon Lili, és majd vele fogok lakni.
- Ez igaz Oli, de azért még sokszor fogunk találkozni, ugye? - kérdeztem reménykedve.
- De Mami! Azt is mondtad, hogy ha felnövök, akkor Te már meg fogsz halni.
Hú, ez eléggé szíven ütött. Majdnem elsírtam magam, amikor csak abba belegondoltam, hogy nem fogom minden nap látni őt, mert egy másik lakásban fog élni...aztán szembesültem saját elmúlásommal is és mindezt három éves gyermekem szájából, úgy, mintha ez teljesen természetes és magától érthetődő lenne.
- Hát igen...- válaszoltam szomorúan - egyszer majd meg fogok én is halni, de addig még remélem, hogy sok időt tölthetük együtt!
- Igen - felelte és bíztatóan mosolygott, majd játszottunk tovább, csak én egy picit megint rádöbbentem arra, hogy mennyire, de mennyire nagy kincs minden együtt töltött pillanat ezekkel az apró kis csoda-emberkékkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése