Egyik nap, a szokásos aerobic-edzésemet nem egymagamban, hanem lelkes segítőimmel, sporttársaimmal sikerül abszolválnom. Ők személy szerint gyermekeim, Oli és Lilus voltak, akik nagy reményeket fűztek első, közös Alexandrázásunkhoz.
Olinak már jó előre felvetettem a dolgot, mire ő természetesen lelkesen igent mondott és nagyon várta a délutáni időszakot. Liluska meg úgyis benne van mindenben, úgyhogy őt sem kellett nagyon biztatnom.
Megkerestük a lemezt, ami már maga egy tornamutatvány volt, hisz bemásztunk az asztal alá, majd a szekrény tetejére és egyéb izgi helyekre, majd nagy nehezen megtaláltuk a dvd - t. Oli majd kiugrott a bőréből: „Úgy izgulok, Mami!” – felkiáltásokkal motivált engem is, aki kevésbé voltam lelkes és izgatott, hisz sejtettem, mekkora szívás lesz nem csak a sport, hanem e nehezített, több résztvevős verzió is.
A be-és kilégzéseket, bemelegítéseket körülbelül úgy csinálta Oli, mint pár nappal ezelőtt édesapja, de míg férjem mozgáskoordinációja könnyeket csalt a szemembe nevetéstől, ugyanez a fiam esetében a meghatódottság érzésévé vált. Közben többször megkérdezte, hogy miért kell most ezt meg azt csinálni, de mivel ezekre igazán egzakt választ nem tudtam adni, így hamar felhagyott vele.
Lilus az első perctől megbabonázva állt a televízió előtt és döbbenten szemlélte Alexandrát, majd engem, de inkább Szandit. Szegény kislány, ilyesmit még nem igazán látott eddigi kis másfél éves élete során, így nem igazán tudta mire vélni a dolgot. Volt, hogy felmászott a képernyő előtti asztalra is, hogy megérintse ezt a különleges nénit, majd amikor onnan leparancsoltam, úgy döntött, hogy magára vonja a figyelmet és minden előzetes nélkül elkezdett bömbölni, majd az ölembe kéredzkedett. Mindezt akkor, amikor pont egyensúlyozni kellett volna, egyik lábunkat emelgetve előre. Mindegy, teher alatt nő a pálma, gondoltam és kis 13 kilós súlyzómmal folytattam a gyakorlatot, egyébként sikerrel.
Sajnos nem igazán akarta elhagyni remek kis helyét, így folytattuk a többi gyakorlatot, kicsit nehezítve azzal, hogy most már Oli is rángatta a kezem (persze, mi az, hogy Liluskával foglalkozom csak), miközben a szó szoros értelmében dőlt a nevetéstől, főleg akkor, amikor néha sikerült legalább őt leráznom magamról.
Amikor terpeszben rugózni kellett, akkor Oli alagútnak használt engem, miközben hangosan számolt, mint Alexandra, Lilus pedig átült a számítógép előtti forgó székre, majd pörögve próbált rajta felállni, így néha odaugrottam, amikor repült volna le a székről. Aztán ezt elunva felemeltem a széket magasabb állásba, de sajna ez sem jött be, mert Lila egy kiadós és eredménytelen üvöltés után, odatolta a kis sámlit és arról evickélt föl újra a helyszínre, tovább folytatva fantasztikus, lélegzetelállító mutatványsorozatát a porondon.
Közben én négykézláb emelgettem a lábaim, Oli itt is átmászott alattam, majd amikor a lábaimat egyébként is csak az akaraterőm emelte már, még rácsimpaszkodott és őrült nehéz súlyzóként húzta lefele őket, s amikor ezt is megunta, felpattant a hátamra és a homorítás-domborítás alatt megszakadt a nevetéstől.
Már csak a hasizom volt hátra. Nagy szerencsémre ez mindkettőjük érdeklődését felkeltette, így felválta ugrottak bele a gyomorszájamba és egyéb hasi részeimbe, majd szomorúan konstatálták, hogy ennek a mulatságnak is vége lett. Megpróbáltak rávenni, hogy még egyszer nyomjuk le az egészet, de én kevés dologban voltam biztos eddig ennyire, mint ebben, hogy mára bizony elég lesz ez.
