Május vége fele a közoktatásban
mindenkinek nehéz. Az érettségizőknek, az érettségiztetőknek, a gyerekeknek,
akik írják a dolgozatokat, és a tanároknak, akik javítják őket.
Most este fél tíz van, és itt a
lehetőség, hogy felkészüljek a holnapi óráimra, javítsak egy keveset (jelenleg
olyan 120 darab dolgozat vár rám), picit adjak a házimunkának, és esetleg a
férjemmel váltsak két szót. Ezek közül szerintem a legtöbb el fog maradni, mert
most megírom, hogy ma mi történt velem.
Vasárnap este egy szülői levél
hatására az infarktus kerülgetett, mert a kislányukat egy technikai malőr miatt
nem regisztráltam egy nívós pályázaton. Ez megadta a mai nap alaphangulatát,
amikor is kiderül, hogy utólag be tudtam-e sírni őt, avagy sem…na de kezdjük a
mai nap elején.
Hatkor legszebb álmomból szokás
szerint kelt a telefon. Kedden aludhatnék egy fél órával tovább, mert ez az
egyetlen nap, hogy nem nyolcra, csak kilencre megyek, de hát ugye itt a család,
és őket indítani kell. Keltés, puszi, ébredezés, kérés, könyörgés, fenyegetőzés…lassan
kinyitja a szemét a kislány is. Nagyon élvezi, hogy kínomban öltöztetem, mint
egy kisbabát, kacarászik, ahogy rángatom fel a szűk farmert rá. Nekem kevésbé
vicces, de mindegy, a cél a legfontosabb. Kávékortyolgatás közben noszogatok
mindenkit, elolvasom a szülői e-maileket és sms-eket, hogy ki mikor hova megy,
miért hiányzott, mennyit küldjön a fényképekre. A gyerekekkel közös
viber-csopinkban jönnek a „good morning” figurák, és a „Ki tanult az infó
dogára?” jellegű üzik.
Összekapom magam, kivágom a
képeket a szelektívből visszavadászott újságokból: sciencere a „battery” és az „electricity”
a téma, mindenből 5 kép…az elemes jó nehéz! Ragasztunk. Soha jobbkor!
Szerencsére itt aludt az egyik nagyi, kérem, hogy csináljon uzsit a kölyköknek.
Apuka közben kivitte az egyik táskát a
kocsiba, sebaj, viszitek kézben a kaját. Fogmosás, de kér kakaót, persze, akkor az
előbb. Cicák nyivákolnak, valaki adjon már nekik enni, aztán legalább ők
menjenek ki, nagy a tömeg. Tesin nem volt fehér zokni, eredj le a pincébe a
mosókonyhában láttam egyet a szárítón! Álljak ki a kocsimmal, persze, hisz az van kívül.
Elindulnak, integetés, gyere háromkor, majd meglátom. Becsukom az ajtót, várok.
Ilyenkor valaki (általában apuka) visszajön, hogy itt hagyott valamit. Eltelik
néhány perc…nem jön senki. Nagy levegő. Na, most le fogok ülni, és megeszem a
reggelim. Fogyókúrás persze, majd tíz éve, de egy gramm sem megy le. Mindegy.
Lassan mennem kell, öltözöm,
smink majd a suliban, az már nem fér bele. Érettségi felügyelettel kezdek,
kellemes, pihentető, csak őrizni kell a gyerekeket. Aztán jönnek a saját óráim,
közben kijavítom a biosz érettségiket. Dühöngök, nem lettek túl jók, miért nem
tanultak ezek? Mennek az órák, helyesek a gyerekek. Valaki összeszedte reggel
az ötödikeseim mobiljait, áldom érte, amúgy nekem kell. Napközben nem
kockulunk. Minden szünetben megyek hozzájuk, mindig van mit mesélniük,
sérelmeik, kéréseik, pénzek, igazolások…egyik kisfiú tombol, üt egy
kartondobozt. Nem tanult magyarra, elfelejtette, próbált puskázni és lebukott. Ilyen
az élet, de nyugodj meg, nem hisztizünk, nem rombolunk. Telefonálok a pályázat kiírójának,
megmenekültünk, beadhatjuk utólag! Van Isten! Adom vissza a telókat hamarabb,
mert mennek versenyre néhányan. Valamikor eszem is, nem emlékszem. Hetedik
órában jönnek az érettségizők konzultálni, picit ráhúzunk. Mindjárt fél 4,
megyek a gyerekekért, közben viszek diákot, tanárt, aki arra jön.
Kislányom barátnője lerohan, hogy
mikor jöhet hozzánk, nemrég voltál, majd máskor. A következő sarkon egy
másikkal áll a lányom, hívjuk az anyukáját, jöhet-e, de hozzájuk vendégek
jönnek, nem ér rá. A kisfiam menni akar a kis barátjához, de résen van az
anyuka, most azt sem lehet. Csak elindulunk lassan. Hazaérünk, jön át az
unokatesó, fociznak a kertben, elkezd esni, bejönnek, nem számítózunk, menjetek
legózni.
Útközben megálltunk zöldségesnél,
csinálok gombapörit rizzsel, közben hegyezzük a ceruzákat, igen, megszámolom és
bejelölöm minden füzetben és könyvben a pirospontokat. Jó paprikás legyen,
mondja az én drága férjem, amíg ő pihen egy kicsit, mert rossz a kedve és
betegnek is érzi magát. egyem a szívét. Gyerekek néha összeverekednek, de nem
komoly, csak sérülés ne legyen. Dörög az ég, a vizsla a macskaajtón át vonyít,
be akar jönni, dugja be a fejét. Persze, beengedjük mindkettőt a pincébe, nem
érdekes, úgyis hoztak be a macskák egy egeret és valami madarat is, mert tollak
is vannak, egy kis sár már nem oszt, nem szoroz. Ha már lementem kiteregetek,
és beindítok egy menetet. Mire feljövök, megy a számítógép. Pörölök, a gyermek
megsértődik. Sebaj, olvas ilyenkor, aztán lenyugszik. Kutyák megeszik a
macskaeledelt, majd a gyerekek tovább etetik őket. A férjem közli, hogy én nem
értem meg az ő problémáit, lelki vívódásait.
Vacsora, mindig hiányzik valami,
amit csak én érek el, vagy tudok, hogy hol van. Gyerekek utána mennek fürdeni,
Lili mérges, hogy nem együtt csináljuk a vizet, és én ragaszkodom ahhoz, hogy
ki-és bepakoljam a mosogatógépet. Apuka elfáradt és fáj a feje. Számolok, hogy
menjenek fogat mosni, nem, nem alhat senki a hálóban, mindenki menjen a saját
ágyába. Oli sebét bekenem, puszi, aludjatok, vége a napnak. Kimegyek a fürdőbe,
áll a víz a földön, a kádban, ruhák szanaszét, wc lepisilve. Megoldom. Közben
lejárt a mosógép, megyek teregetni. Elmúlt a vihar kutyákat kitessékelem. Egyik
be is pisilt, tulajdonképpen ez már tök mindegy a pincének. Férjemnek el kell
menni, álljak már ki a kocsival. Szakad az eső, nem megy a kapu. Végül kijut
valahogy. Cicákat meg kellene etetni,
hisz a kutyák felfalták az ennivalójukat. Ja, még a gyógyszer a vizslának…meg
nyomtatni kellene a holnapi órára egy 26 példányt egy ábrából, és kitalálni az
erkölcstan órát. Innen szép nyerni! Holnap újra harcba szállok, de azt már nem
írom le, hisz a lényeg ugyanaz. Anyukának lenni csudajó! J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése