Miki

Ma ráakadtam egy "közösségi oldalon" egy fiatalemberre, aki nem volt tanítványom, mivel én csak felsősöket tanítok, de ismertem őt az iskolából, így be is jelöltem rögvest.

Elgondolkodtam azokon az éveken, amikor pályakezdőként elsőként kerültem a munkahelyemre, a gyerekekre, akik nyomot hagynak bennem, formálnak, segítenek, építenek, szeretnek.

Közöttük volt Miki. Talán ő nem is emlékszik rám, talán nem is fog visszajelölni, hisz csöppség volt ő még akkor, ebben az évben kezdte az iskolát. Miki gyermekotthonból járt az iskolába és azt hiszem, nagyon rossz volt az órákon. (Hogy lehet rossz egy 6 éves gyerek???) Kis, cingár lábacskái voltak akkoriban és emlékszem, hogy gyakran volt rajta rövidnadrág, ezért látszódott, a sok sebesülés, amiket foci és egyéb sportok kapcsán szerzett.

Azt hiszem, hogy több dolog miatt is nagyon szimpatikus volt nekem Miki. Elsőként talán azért, mert nagyon hasonlított az apukám gyerekkori képeire, akit pont ilyen rosszcsontnak, örökmozgónak jellemeztek a családi legendák.

Azért is, mert nem volt igazi családja. A gyerekotthonos tanítványaim sokat mesélnek, így tudom, hogy legtöbbjük karácsonykor, meg a szülinapján is bent van és mégis annyira, de annyira várják anyát, vagy apát, aki hátha egyszer eljön, ha csak tíz percre is, ha nem is hoz semmit, az se baj, hogy elkéri a zsebpénzt, csak jöjjön, hogy mondhassuk és mutathassuk és ha csak arra a pár percre is, de legyen már nekünk is anyukánk...egy kis illúzió, egy kis önbecsapás...aztán jöhet a másik 364 nap, meg a remény. Aztán a nagyoknál már elhalványodik a remény, aztán haragszanak az eldobott gyerekkorra, a nem ismert gyermekkorra, a felnőttekre, az egész világra. A gyógypuszi nélkül hagyott bibikre, az átsírdogált éjszakákra, a meg nem válaszolt kérdésekre, a sok miértre...az osztálytársak családi nyaralás beszámolóira, az anyák napjára.

Szóval Miki sokat volt az ebédlőben. Gyakorlatilag mindig ott láttam csak, vagy az udvaron. A konyhás nénik, Marika néni és Erzsi néni (csodás asszonyok!) imádták Mikit és ez rögtön meg is magyarázza, hogy amellett, hogy mindig éhes volt (vagy csak a szeretetre tán), miért töltötte ott ideje nagy részét és a szüneteket. Segített is a néniknek: - Nézd, Ági néni- mutatták nekem-milyen ügyes ez a kisfiú, hogy segít nekünk! És Miki segített. Nem zavarta, hogy a más gyerekek által meghagyott ételt kellett beleönteni a vödörbe, vagy a piszkos szalvétát kidobni. Miki jó akart lenni valamiben és valakinek és itt sikerült.

Csak a kis szemei ne lettek volna állandóan szomorúak!

Aztán egyik nap már nem láttam Mikit az ebédlőben és máshol sem. Elvitték egy másik iskolába, ahol majd jobb helyen lesz, meg ilyesmi...

Aztán most megnéztem az interneten és azóta sírok. Mert valahogy nincs ez így jól. És már csak közhelyeket írhatnék, de azt hiszem, hogy inkább nem teszem. Csak egy picit visszamennék az időben, hogy megölelgessem őt az ebédlőben, hogy legalább arra a pár percre legyen mosolygós a szeme.

Ünnep

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Olivérnek hívtak. Ez a kisfiú egy házikóban élt a családjával, anyukájával, apukájával és kishúgával, Lilivel. Sok játéka volt, autók, vonatok, állatkák...mint bármelyikőtöknek. Csakhogy ezek a játékok néha megelevenedtek, vagyis életre keltek és csuda izgalmas kalandokba keveredtek kis gazdájukkal.

Oli legjobb barátja egy Haha nevű kis tehénke volt. Fehér-fekete szőrös, kék sálas állatka volt és a kisfiúval elválaszthatatlanok voltak. Együtt játszottak, ettek és együtt is aludtak.
Egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, Haha így szólt Olihoz:
- Oli, szerintem kerekedjünk föl és menjünk el Meseországba!
- Hol van az a Meseország? - kérdezte a kisfiú érdeklődve.
- Nagyon messze van - válaszolta a kis tehén - sokat kell utaznunk, de megéri, mert sok új barátra lelhetünk ott.

- Rendben! Máris indulhatunk! - mondta Oli és megfogta Haha kezét, majd abban a pillanatban nagyon magasra repültek fel, fel a felhők fölé, ahonnan minden ház picurkának látszódott.
- Hamarosan megérkezünk! - szólt Haha és ereszkedni kezdtek.

Egy gyönyörű rétre szálltak le, ahol apró bogárkák, tücskök és hangyák tüsténkedtek.
- Sziasztok! - köszönt illendően a kisfiú.
- Sziasztok! - válaszolták a kis állatok - Örülünk, hogy eljöttetek hozzánk! Jókor érkeztetek, mert egy nagy ünnepségre készülődünk.
- Milyen ünnepség lesz? - érdeklődött Haha.
- Az titok. - felelte egy kicsi hangya, aki gyönyörű virágokat cipelt a hátán.
- Sétáljunk akkor egyet! - tanácsolta Haha.
A két barát elindult felfedezni a környéket. Egy kis erdőbe értek, ahonnan nagyon furcsa hangokat lehetett hallani. Nyekergés, vagy talán sírás? Nem tudták eldönteni, így egyre mélyebbre mentek az erdőbe, a hangot keresve, ami egyre erősödött. Kicsit féltek is, de mivel nem tudták, hogy sírást hallanak-e, vagy mérges hangokat, menniük kellett, hisz lehet, hogy valaki segítségre szorul. Hamarosan egy nagy sziklához értek, aminek volt egy bejárata és mintha onnan vélték volna a hangokat hallani. Csak az volt a baj, hogy rettentő sötét volt odabent és nem volt náluk zseblámpa, hogy világítani tudtak volna. Így lassan, óvatosan tapogatózva osontak egyre beljebb a mélyedésbe, miközben remegve fogták egymás kezét.
- Te Oli! Ne forduljunk vissza? - kérdezte a tehénke -nagyon félelmetes idebent.
- Nem futamodhatunk meg! - vágta rá Oli - hisz lehet, hogy valakinek szüksége van a segítségünkre. Viszont támadt egy ötletem! Varázsoljunk ide egy nagyon bátor barátunkat, így nem fogunk félni.
Az ötlet jó volt, varázsoltak egyet és ripsz-ropsz ott termett a Kis Piros Oroszlán, aki annak idején Lacit és Olit is megtanította a bátorságra.
- Itt vagyok, barátaim! - morrant a kis oroszlán.- Segítek nektek. Gyertek utánam, majd én vezetlek benneteket és cseppet se féljetek!
Így már hárman mentek tovább és csakhamar valami mozgásra lettek figyelmesek. Egy kis sziklamélyedésben egy megláttak apró fehér foltot, ami mozgott. Közelebb léptek és meglepődve tapasztalták, hogy egy tojás az. Ez a tojás adta ki ezeket a hangokat. Még mindig nyöszörgött, sírdogált...
- Vajon mi baja lehet? - gondolkodtak a barátok. - Talán jobb lenne, ha kivinnénk a világosba, hátha jobban látjuk, mi lehet a baj.
Így óvatosan felemelték és kibotorkáltak vele a szikrázó napsütésbe.
Ahogy ott vizsgálgatták, észrevették, hogy el van repedve.
- Ó, jaj! - kiáltott föl Haha.- Eltört...Mit tegyünk? Mivel lehetne megragasztani?
- Szerintem nem kellene megragasztani - gondolkodott hangosan Oli - hisz a tojásokból mindig kikel valami állatka, lehet, hogy ebben is lakik valaki, csak még nem sikerült kibújnia.
Ahogy ezt kimondta, egy nagyot reccsent a tojás és két kicsi szem bukkant elő a héj mögül.
- Mama! Mama! - kiabálta a kis lény.
- Milyen állat ez? - szimatolta körbe az Oroszlán.
- Madár nem lehet, hisz nincs se csőre, se tolla...- töprengett Oli - talán...talán...egy dinoszaurusz baba?
Alighogy kimondta, a kicsi állat kiugrott a tojásból és teljesen jól látható lett, hogy tényleg egy kis dinó. Nagyon szomorúnak tűnt.
- Mama, mama! Hol a mamám? - sírdogált.
- Ne sírj -nyugtatta Oli - megkeressük a mamádat.- Oroszlán, vedd a hátadra a dino-babát és keressük meg az anyukáját!
Ahogy elindultak, egy kis széncinege szállt föléjük és ezt csiripelte:
- Siessetek, siessetek, lemaradtok az ünnepről! Erre, erre - mutatta az utat a kismadár.
Mit volt mit tenni, elindultak az ünnepségre, hátha megtalálják ott a kis őshüllő mamáját is. Meg nem is akarták megbántani a többi állatot sem, akik oly nagy szeretettel várták őket a lakomára.
Ahogy megérkeztek, fantasztikus látvány fogadta őket. Meseország összes lakója eljött és a színpompás kavalkádban virágok, állatok, fák együtt mulattak, táncoltak és süteményeket eszegettek. Amikor észrevették Oliékat, mindenki elhallgatott, majd énekelni kezdtek. Olinak énekeltek, aki ma lett 3 éves! Boldog születésnapot, Olivér! - kiáltották egyszerre - Örülünk, hogy eljöttél hozzánk!
Aztán nagy taps következett és Oli rettentő boldog volt.
- Köszönöm, köszönöm, igazán aranyos tőletek, hogy gondoltatok rám! - a kisfiú nagyon örült, mindaddig, amíg észre nem vette, hogy a kis dino továbbra is pityereg.
- Barátaim! - szólt Oli meseország lakóihoz. - Segítsetek nekem megkeresni ennek a kis dinónak az anyukáját! Most kelt ki a tojásból és az anyukája nagyon hiányzik neki.
Az állatok suttogni kezdtek, majd szétnyílt a tömeg és egy óriási Brachiosaurus szaladt lélekszakadva Oliék felé, miközben csak úgy rengett a föld.
- Itt vagyok, itt vagyok! - kiáltotta, majd ölbe kapta picinyét, aki azon nyomban megnyugodott és elmosolyodott.
- Itt a mamám...- suttogta és nagyon boldognak látszott.
A nagy dinoszaurusz megköszönte a kisfiúnak és barátainak a segítséget, majd mivel mindannyian megéheztek, megkezdődött a mulatság, ettek, ittak, táncoltak, játszottak a kis és nagy teremtmények, amíg beesteledett.
- Lassan indulnunk kell haza - mondta fáradtan Haha és most kivételesen Oli is igazat adott neki.
- Igen, induljunk! Sziasztok és köszönöm még egyszer a remek hangulatú bulit! - búcsúzott el Olivér és már repültek is a Kis Piros Oroszlánnal és Hahával haza.
Otthon alig győzte Oli kivárni, amíg megfürdött és fogat mosott, majd elmesélte szüleinek és kishúgának, milyen kalandos napja volt, akik szájtátva hallgatták az izgalmas kalandokat.

Boldog szülinapot, kicsi Manócska!

A tüzes kanca

Mai játékunkban az állatoké volt a főszerep.
- Mami, Te legyél a Barikával, én meg leszek a Dinóval és az andalúz kancával! - adta ki a feladatot Oli.
- Rendben van.
Beköltöztünk az emeletes autóparkolóba, amely oldalára volt fordítva és berendezkedtünk a közös életre.
- Én abban a szobában fogok lakni, amelyiken ajtó is van - jelezte a Barika. - Félek a vadállatoktól.
- Jó. Én meg az andalúz kancával a legtetején a háznak - mondta Oli. - Őrködök- tette hozzá.
Sokáig nem állhatott fenn ez az idilli állapot.
- Mami, jöjjön valami félelmetes állat! - kérte Oli.
- Jó, de mi legyen az?
- A kezed legyen! - mondta ő. (Gyakran játszunk csak a kezünkkel, például a Thomasos Kövér Ellenőrt a kezdetektől a kezem játssza, pedig most már van valódi fa, Kövér Ellenőr, a játékban mégis az ujjaimmal sétáló bácsi a legjobb.)
Így hát a kezem tigrissé vált és lejött a fekete hegyről (oldalt fekve a hegy is én vagyok mindig) a félelmetes, morgó állat.
- Grrrr, éhes vagyok, nagyon éhes!!!!- morogta- Barikát akarok enni!
- Váááá- ugrott elő a Dinó, és őrült erővel zavarta el a gonosz ragadozót.
Azonban az éhség nagy úr, így tigris koma is visszatért.
- Grrrr- bömbölte- barikaszagot érzek (Barika retteg a szobában), éhes vagyok!!!
- Ne legyél mérges, legyél aranyos!- kérlelte Oli (vagy a Dinó?).
Erre általában aranyossá szoktam válni, de most kíváncsi voltam mit lép erre:
- De éhes vagyok! Nagyon éhes! - követeltem a Barikát.
Oli nem esett kétségbe.
- Az andalúz kanca süt neked husit- oldotta meg a problémát, majd folytatta- tűz jön ki a füléből, azzal süt.
Na, ekkor már én gondoltam azt, hogy megeszem a saját gyerekem, de nem lehetett komolytalankodni. Ez a tüzes fül motívum egyébként gyakran jön elő, sehol nem látta, teljesen egyedül találta ki, de általában a gonosz állatok elriasztására használja a tüzet. Most először szolgált gasztronómiai célokat, így eléggé meglepődtem.
Szóval a tigris megette a husit és mivel tele lett a pocakja, aranyossá vált és nem bántotta többet a Barikát.

Egy szürke hétköznap délelőtti beszélgetésünk a konyhaasztalnál Olival.
-Mami, a méhecskék csípnek?
- Csak akkor, ha bántod őket, például megnyomod, vagy rátenyerelsz.
-De miért csípnek?
- Mert megpróbálják megvédeni magukat.
- De mivel csípnek?
- Van egy kis fullánkjuk, olyan, mint egy orr, ami szúrós. Elvileg arra való, hogy kiszívják a virágok nektárját.
Elgondolkodott.
- És a legyecskék, azok csípnek, Mami?
- Nem, a legyecskék nem csípnek, Oli.
- Miért nem?
- Ők nem tudnak. Nincs fullánkjuk.
- Akkor a legyecskék a barátaink?
- Nem igazán...mindenre rászállnak, a hamikra, a vécére, aztán megint az ételekre...nem valami tiszták a legyecskék.
Úgy tűnik, hogy ez nem zavarta Olit. Úgy döntött, hogy attól mert valami piszkos, attól még lehet barát. Csak a felnőttek ilyen faksznisak. Döntésre jutott.
- Majd bezárjuk a Culát(vizsla) a pincébe, mert ő mindig el akarja kapni a legyecskéket. És akkor majd nem tudja elkapni őket, hanem repülhetnek. A Cula nem tudja bekapni őket.

Fölnőttek és az ő furaságaik...

Tegnap délután a játszótérre mentünk a gyerekekkel, ahol nagyon jól érezték magukat természetesen. Odajött Oli nagypapája is motorral (!), ami külön emelte a program színvonalát. Már épp én is kezdtem jól érezni magam, mikor egy anyuka megkérdezte tőlem, mennyi az idő, mire észbe kaptam, hogy nemcsak neki, nekem is sietnem kell haza, mivel majdnem 5 óra volt és fél 6-ra voltam bejelentkezve a fodrászhoz.
Nagy erőkkel próbáltam rábeszélni a húgom, hogy az ő kisfia mellé az enyémet is hadd hagyjam ott vele, de keményen ellenállt, arra hivatkozva, hogy fél, hogy botrány lesz, amikor haza kell indulni. Utólag tudom, hogy jól döntött.
Így hát elindultam kihalászni gyermekem a többi lurkó közül. Sajnos ő sem kispályás, hamar fogta a veszélyt és nyomott egy sprintet szlalomozva az anyukák- apukák, babakocsik és gyerekek között, míg én Lilust hátrahagyva, elkeseredetten próbáltam beérni, majd amikor elkaptam, egy nagy csatakiáltással egybekötött morgással próbáltam viccre venni a közelgő tragédia kitörését. Sikertelenül. Egy apró nevetés után ordibálni kezdett gyermekem, felhívva ezzel mindenki figyelmét távozásunk drámájára, majd ezt megspékelendő, olyan kalimpálást, rugdosást vágott le az ölemben, hogy közben többször úgy orrbagyűrt, hogy kicsöppent a könnyem is. Jól ismerem gyermekem, ilyenkor teljesen felesleges bármit is mondani, elterelni a figyelmét, hisz teljesen átlát a szitán. Minél hamarabb be kell fejezni a csatát, így beerőltettem őt a babakocsiba és gyorsan bekötöttem, miközben 2-3 újabb kalimpálásból eredő pofont is becsíptem.
Megmondom őszintén, nagyon rosszul esett ez a testi fenyítés, hisz nem igazán volt még arra példa, hogy a családon belüli erőszak így testet öltött volna nálunk. Szomorú voltam és csalódott, hogy Oli bántott engem, még ha nem is teljesen szándékosan, de azért érezte, látta, hogy a kapálózásával megüt...
Ebben a hangulatban hagytam itt őket apukájukra, de azért a fodrásznál feltöltődtem, és sokkal jobb hangulatban tértem haza.
Papi azzal fogadott, hogy Oli szeretne valamit mondani. Az én kisfiam viszont meggondolta magát és hiába kérleltük többször, nem akarta megosztani velem.
Végül közölte, hogy a fürdőkádban szeretne sort keríteni a nagy bejelentésre. Nagy várakozással tekintettem a fürdésre, és eljött a pillanat.
- Oli bocsánatot kér- mondta szemlesütve.
Majdnem elolvadtam, legszívesebben össze-vissza pusziltam volna már ekkor, de azért megkérdeztem:
- Miért kérsz bocsánatot, Oli?
- Azért, mert Oli a játszóházban, vagyis a játszótéren sírt.
Elmosolyodtunk az apukájával.
- Nem azért, mert megütötted a mamit?
- Nem...válaszolta bizonytalanul.
- De, azért, mert megütötted a mamit, ugye?- kérdezte Papi.
- De.- válaszolta, majd valami játékkal kezdett foglalkozni, jelezve ezzel, hogy részéről nincs harag, ügy lezárva, és különben is hagyjuk már békén ezekkel az érthetetlen udvariassági formulákkal.
Most már a nyakába ugorhattam végre.

Andalúz kanca

Oli 101 kiskutya lázban ég, állandóan nézné a filmet, ugatva közlekedik négykézláb a lakásban, vinnyog, és el kell dobni neki valami játékot, amit lelkesen vissza is hoz a szájában. ...
A minap betértünk egy "palifogó" helyre, mely boltban minden kb. 10-szer annyiba kerül, mint amennyit nekem megérne. Mégis úgy döntött a nagymamája, hogy vesz neki valamit (naná!). Rengeteg jó minőségű állatfigura volt ott, szerintem ezeket gyűjtik egyesek...lovak, kutyák, vadállatok, tündérek, egyszarvúak, szóval minden.
Nagy örömünkre egy kölyök dalmatát is lehetett kapni, így nyomban meg is mutattuk Olinak, már-már bőrünkből kibújva, szinte nagyobb örömmel, mint ő. Legnagyobb meglepetésünkre azonban nem ezt a kiskutyát akarta választani, hanem egy fonott sörényű lovat... többször nekifutottunk a projektnek (többek között azért, mert feleannyiba került a kutyus, mint a ló), beszéltünk a kiskutya nevében, kérleltük Olit, hogy minket válasszon, de hajthatatlan maradt. Neki csak a ló kellett.
Így mit volt mit tenni, fájó szívvel perkáltuk le az árát, abban a biztos meggyőződésben, hogy ez a ló is csak az egyik gurulós dobozban köt ki pár perc után, mint a többi sorstársa, a kártyák, az autók, a kirakók, és az állatok.
Nem így történt.
A fonott sörényű lóval azóta elválaszthatatlanok, a ló sóskát eszik, fürdik és alszik kis gazdájával, én meg azon gondolkodom, hogy már a génjeiben kódolva van ez a beütés, vagy én közvetítettem neki ezt a megfoghatatlan, nagy-nagy szeretetet, lovak iránt rajongást...
Lilus egyelőre nagy szeretettel rágja a játék lovakat, na de még ebből is bármi lehet...