Matyimese

A nagycsaládi Karácsonyon mindenki csak egy "húzott" embernek ad ajándékot, mint az iskolában a gyerekek. Oli Matyit húzta, aki 4 nappal idősebb csak nála. Oli "írt" neki egy mesét. Ő találta ki a szöveget elejétől végéig. Ezt olvashatjátok most, hiszen már megtörtént az átadás, így nem árulunk el titkot.

Matyi, az oroszlán és a kismadár

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Matyinak hívták. Ez a kisfiú egyszer elindult világot látni.
Ment, mendegélt, amíg egyszer csak egy nagy, kerek erdőbe ért. Ahogy nézelődött, találkozott egy oroszlánnal. Nagyon megijedt és elkezdett futni. Az Oroszán viszont utolérte. Elkezdtek birkózni és Matyi legyőzte az Oroszlánt.
Ígérd meg, hogy nem leszel mérges többé, hanem aranyos leszel! - mondta Matyi az oroszlánnak - akkor elengedlek.
- Nem ígérem meg! - morogta az Oroszlán.
- Akkor nem engedlek el! - jelentette ki Matyi.
- Na jó - egyezett bele az Oroszlán. - Aranyos leszek, nem leszek többé mérges.
Így Matyi elengedte az Oroszlánt.
Ment, mendegélt tovább, amikor talált egy kismadarat a földön. Vissza akarta rakni a fészekbe, de észrevette, hogy eltört a szárnya, így hazavitte inkább. Otthon adott neki enni és meggyógyította. Ott lakott náluk ezután mindig.
Aztán Matyi az anyukájával visszament az erdőbe, hogy megmutassa neki az Oroszlánt. Úgy döntöttek, hogy az Oroszlán is hazamegy velük és mostantól Matyiéknál fog lakni. Hazamentek és Matyi bébiételt evett. Megkínálta a barátait, az Oroszlánt és a Kismadarat is. Sokat játszottak együtt a barátok, fogócskáztak is. Az Oroszlán nem bántotta a Kismadarat. Aztán este lett és Matyi lefeküdt aludni az ágyába. Az Oroszán és a Kismadár egy másik ágyban aludtak.

Vége

Teti bánata

Teti Oli alvóállatkája, egy foltos kis tehén. Teti meggyógyítja a sebeket, megvigasztal nagy bánatunkban, velünk van, ha félünk, jön hűségesen a doktornénihez, vele alszunk, vele utazunk, vele kapunk szurit és persze sokat is játszunk vele. Beszélni is tud. Vékonyka hangja van, nagyon barátságos, a fű a kedvenc eledele és utál fürdeni a mosógépben.

Egyik nap, Oli azt játszotta, hogy ráült, majd ráugrott Tetire. Egyre durvult a játék, végül megelégelte a kis tehén és kérte Olit, hogy ne ugrándozzon rajta, mert az fáj neki. Oli nem vette komolyan, tovább ugrándozott rajta. Erre sírni kezdett Teti.

- Ne sírj, Teti - mondta Oli és ölébe vette, ringatta kis barátját. Teti hamarosan el is felejtette fájdalmát, nem úgy mint Oli az előző őrjöngést, és újra elkezdett pattogni a kis tehénen, mintha az előző sírásnak semmi köze nem lenne az előzményekhez.

Szegény kis Teti nagy bánatában így szólt:
- Oli, ha így bánsz velem, elmegyek világgá.
Oli szeme kikerekedett. Látszott, hogy valami nagyon különleges, misztikus dolgot sejthet e fogalom mögött.
- De. - mondta, ami nála az igent, a jót és ezek szinonímáit is jelenti.
- Menjek el?- kérdezte Teti szomorúan - de akkor nem látsz többet! Elmegyek egy másik kisfiúhoz, aki nem fog bántani.
- De -sürgette Oli - elmenni világgá - s miközben kimondta, feszengett, izgatott várakozással tekintett a jövőbe.

Hát, gondoltam, most már nincs visszaút, kivittem a kis foltost az ajtón, magamra csuktam és kitettem az ablakba, ahol Oli nem látja, viszont reménykedtem, hogy a kutyák nem viszik el tás gyanánt. Dolgom végeztével bejöttem a lakásba.
- Teti elment világgá. - közöltem és próbáltam nagyon bánatos képet vágni.
- Visszajöjjön! - követelte Oli.
- Nem jön vissza, Oli, hisz Te mondtad neki, hogy menjen el világgá.

Na, erre eltört a mécses. Olyan keserves sírás tört ki, hogy nem is tudtam, hirtelen mit találjak ki, persze Teti nem jöhetett vissza csak úgy...hisz akkor nem lenne hiteles az egész.

- Hívjuk föl, Oli! Hívjuk fel, hogy mégis jöjjön vissza! - jött az ötlet.
Erre azonnal elhallgatott. Könnyei csak úgy peregtek az arcán, de mosolygott. Megfogtam a telefonom és felhívtuk Tetit.
- Teti, gyere vissza! - kiabálta Oli a telefonba.
- Ne menjek világgá mégse? - kérdezte a kis tehén.
- Ne. - kérlelte Oli.
Letettük a telefont és csodák csodája, az ajtóban megjelent a Teti. Nagy egymásraborulás után, óriási meglepetésemre Oli így szól:
- Teti, világgá menni!
- De hisz most mondtad, hogy inkább jöjjek vissza. Mégis menjek el?
- De. - mondta Oli.
- De nem jövök vissza, akkor sem, ha felhívsz! Nem baj?
- Nem baj.- hősködött Oli.
-Nem fogok akkor veled aludni, nem baj?
-Nem.
Mit volt mit tenni, másodjára is nekiindult a nagyvilágnak a kisbarát. Amint becsuktuk mögötte az ajtót, Oli hívni kezdte:
- Teti, gyere vissza!
- Oli, Teti most már nem jön vissza többet, most küldted el világgá.

Na erre, óriási dráma, nagy sírás következett. Nem is mondott semmit, csak nagyon keservesen sírt. Nem bírtam sokáig.
- Jól van, kimegyek, megnézem, hátha még itt van a közelben-mondtam.

Kiszaladtam érte, visszaadtam kis gazdájának, aki úgy ölelte magához, mintha soha nem akarná elengedni többet.

A beteg oroszlán

Néha előfordul, hogy nem a gyerekeimet csodálom, hanem olvasok, vagy netezek, netán házimunkát végzek. Tegnap este épp valamit olvasgattam a gépen, Oli elunta a vonatozást, így elkezdte a billentyűket a gépemen először csak óvatosan, majd erősebben nyomkodni. Nem szóltam semmit, hanem egyszercsak egy nagy morgással elkaptam a kezét. Eléggé megijedt, de nevetett. Majd kiadta a feladatot:

- Mami! Oroszlánt lehozni!
A gyerekem tőlem való félelmében az oroszlánt hívta segítségül! Lehoztam neki az oroszlánt.

Tovább incselkedett velem, miközben az oroszlánt fogta, hozta-vitte. Megmutattuk az oroszlánnak a saját képét a számítógépen.
- Nézd, Kis Pijos Oroszján, az Te vagy!- tartotta a géphez barátját. Aztán lebirkózott engem az Oroszlán. Addig-addig nyúztuk szegényt, míg leszakadt a farka végéről a bojt.

- Ajaj! - rémült meg Oli. - Odanézz, Mami, mi történt! - aggodalmaskodott.
- Szegény Oroszlán! - sajnálkoztam - Beteg lett az oroszlán, leszakadt a farka. Ne aggódj, Oli, megvarrjuk! - mondtam, miközben valami csodában reménykedtem, hisz varrótudományom a gomboknál kezdődik és végződik is, de ezekkel is hadilábon állok, mert általában vagy a gomb nincs meg, vagy időm nincs rá, vagy a kettő együtt, így ezeket a gombnélküli ruhadarabokat gondosan elhelyezem egy szekrény aljában, ahonnan pár év múlva kerülnek elő, amikor persze nagyon örülök nekik, de mivel a probléma még fennáll, pár napig hányódnak valahol a lakásban, majd egy másik szekrénybe kerülvén várják következő két-három évüket a viszontlátás reményében. Gombok pedig azért nincsenek, mert általában nem vágom le őket a ruhákról, amelyeken már direkt vannak becsommagolt pótgombok, mivel az én férjem azonnal kidob mindent, ami mozdítható, nem esztétikus, nem ehető, vagy egyszerűen csak nem tudja mire való. Így dacolva a kényelmetlen becsomagolt pótgombok szúrásával, addig hordom őket, amíg már nagyon kényelmetlen lesz, ekkor levágom/tépem/harapom őket, majd eltűnnek. Na de kanyarodjunk vissza eredeti történetünk fonalához!
Oli nagyon lelkesen indult megkeresni a varrósdobozomat, amit diadalittasan le is hoztunk az emeletről, levettük a tetejét, felpróbáltuk kalapnak, majd tűt kerestünk (Mami, Oli már nagy, nem szúrja meg magát), majd kissé amatőr módon elkezdtünk varrni.
- Kis Pijos Oroszlán, ne félj, nem fog fájni! - nyugtatta Oli, de nem kellett volna, hisz a Kis Piros Oroszlán amúgy sem fél semmitől. Hogy ezt bebizonyítsa, újra lebirkózott engem is és Tetit (Oli tehénkéje) is.
Szó, ami szó, tényleg hősiesen viselkedett az oroszlán, én megvarrtam, majd Oli is. A feltekert cérnával ütögette az oroszlán farkát - ő így varrt. Hamarosan vége lett a műtétnek, az oroszlán közölte, hogy nem fájt, Oli pedig még sokáig játszott a cérnákkal aznap.

Az esetleges elütéseket holnap kijavítom, most nem igazán látok, van egy speckó látászavaros migrénem, ami épp most tört rám, de közben elkezdtem már írni. Remélem, olvasható valamennyire.

Ipipi

Ipipi...ez a szó azt jelenti, hogy ici-pici. Például Lilire használja gyakran.
- Nézd, Mami, milyen ipipi keze van! - mondja Oli, miközben markában szorongatja Lili kezecskéjét. Odabújik a hajához és azt mondja: Pihe-moha.

Gyakran "beszél" a kis Lili, úgy hogy cérnavékony hangon én szólok a nevében, pl. egy dialógus:
- Oli, mit eszel? - kérdi a kis Lili.
- Palacsintát. - feleli Oli.
- Én is kaphatok? - kérdi Lili.
- Nem. - közli Oli.
- Miért nem? -szomorodik el a kislány.
- Még ipipi vagy. Nincs fogad.- magyarázza Oli.

Egyik nap rohan hozzám Oli, rendkívül izgatottan:
- Idenézz, Mami, mit találtam! - és kinyitja kis tenyerét, amelyben egy apró borsószem lapul. Már megszáradt kissé, valószínűleg megúszta a legutóbbi takarítást.
- Ez egy kis borsó, Oli, dobd ki a szemétbe!
Elgondolkodik, majd közli:
- Nem, Mami. Megtartjuk. Ipipi borsót.
Kezében a kis borsószemmel, a vonatokhoz ül és valami kitüntetett helyet keres neki. Kiválaszt egy síndarabot, arra teszi és ott őrzi hosszan.

Megcsodáljuk az ipipi hangyákat a földön, ahogy cipekednek, a megfigyeljük terítő apró kockáit , a poháron lévő betűket megtanuljuk, a szőnyeg mintái sínekként funkcionálnak, a lábunkon az összes pici bibit bekenjük, a hajszálakat a vonatokba megpróbáljuk betenni, a fürdőkádban elkapjuk az összes szöszmöszt, ami a lábujjak közül került a vízbe...mindent megnézünk, értékelünk, elemzünk, megfigyelünk, amit én már észre se vennék, az most a legfontosabb lehet. És milyen jó is ez!

Még egy vers

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szerelés

Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtünk kutyásat játszani. Oli kiosztotta a szerepeket.
- Mami, Te leszel Cula, én meg Bubu. Nem, inkább te leszel Bubu!
Négykézláb rohangáltunk egymás után a szobában, majd rájöttünk, hogy mindenképp kell egy kutyaól is a nehezebb napokra, így össze kellene állítanunk a kis sátrat. Ez az építmény két egymásba csúsztatható részekből álló műanyag, üreges vázból és a sátorvászonból áll, viszonylag könnyedén felépíthető, csak az a probléma, hogy Oli egy kevésbé konstruktív pillanatában eltörte egy részét a váznak, ami ugyan még nem szakadt le, viszont ahhoz pont elég, hogy emiatt ne tudjuk használni. Oli nem esett kétségbe:
- Szereljük meg, Mami!
- Oli, de ezt nem tudjuk megszerelni! Ötletem sem volt, hogy mivel ragaszthatnám meg úgy, hogy megfelelően stabilan tartsa a sátrat.
- Először is kell víz!- közölte.
- Víz??? - kérdeztem csodálkozva. - Mit csinálsz a vízzel?
- Megszerelem. - mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nagyon kíváncsi voltam, mi sül ki ebből, így a kezébe nyomtam egy pohár vizet. Gondoltam majd belemártja a csöveket, vagy a kezét... Hiú ábrándnak bizonyultak ezek a feltételezések, ugyanis egy laza mozdulattal ráöntötte a perzsaszőnyegen fekvő műanyag csövekre a vizet.
- Oli! - kiáltottam fel. - Hiszen ezeket így nem lehet megjavítani, ráadásul minden csurom víz lett!
Kisfiam csak néhány másodpercig gondolkodott, majd előállt az ötlettel:
- Csavarhúzó kell!
- Ebben nincsenek is csavarok. - jeleztem tudatlanul, de őt nem lehetett eltántorítani az új ötlettől.
- Milyen csavarhúzó kell neked?
- Arany. - közölte, majd hozzátette: piros.
Lementünk a pincébe arany csavarhúzót keresni, ami piros. Találtunk is kettőt, egy nagyot és egy kicsit.
- Mami, te szerelsz ezzel. - és a kezembe nyomta a kicsit - Oli pedig ezzel. - és megfogta a nagyot. Aztán hozzátette: - Oli már megnőtt.
Elkezdtünk szerelni.
Aztán nekem lett egy ötletem:
- Mi lenne, ha a cső üregébe betennénk merevítőnek egy botot?
- Jó. - egyezett bele ő is.
Kimentünk a kertbe botért, ahol sajnos nem találtunk megfelelőt, de aztán eszembe jutott, hogy pár napja kaptam egy rózsát Lacától, és annak jó kemény szára van és úgyis elhervad már.

Pont megfelelő volt a mérete, be is csúsztattuk a csőbe, majd celluxszal rögzítettük kívülről. Nagyon büszkék voltunk magunkra. Aztán Oli elgondolkodott:

- Mami, nem lesz rózsád. Papitól kaptad.
Nem baj. - nyugtattam meg - már úgyis elszáradt. Majd kapok másikat.
Összeállítottuk a sátrat, majd mindketten bemásztunk, hogy kipihenjük a nagy munka fáradalmait.

Bolha

Ma délelőtt elhatároztuk, hogy négyesben elmegyünk valami programba. Igaz, hogy a kis Lili még csak 11 hetes, de nagyon jó baba, tele pocakkal indulunk és mire újra megéhezik, haza is érünk. Olinak feltettük a kérdést, hogy hova menjünk, például játszótérre, Vidámparkba, vagy Bolhapiacra, mire egészen határozottan az utolsó variációt választotta, holott nem igazán volt tisztában azzal, hogy mit is rejthet e név.

Össze is kaptuk magunkat mintegy másfél óra leforgása alatt, majd bementünk a Bolhára. Oli, amint megérkeztünk, élénken érdeklődni kezdett, hogy akkor hol is vannak azok a bolhák. Mondtam neki, hogy itt igazi bolhák nincsenek, csak ez a neve ennek a sok kacatos, sok emberes kavalkádnak, de nézünk neki valami kis vonatot, vagy autót, vagy amit szeretne. Egy világ omlott össze benne.
-De vannak bolhák, Mami, vannak! Hol vannak?- kérdezte könnyeivel küszködve.
- Nincsenek, kicsim, de keresünk valami játék bolhát, vagy valamit, ami majdnem olyan, mint egy bolha - próbálkoztam kétségbeesetten, miközben szememmel kutattam az árusok között, hátha akad valami bolha-féle.

Papi ezalatt U2 lemezekre alkudozott, ölében Oli küzdött: - Tovább, Papi, tovább...
Kénytelen voltam kimenni a két gyerekkel, míg az apukájuk valamit néz magának. Lili rám kötve, közben próbáltam magam után rángatni az akkor már teljesen reményvesztett kisfiamat, aki eme óriási csalódás miatt úgy döntött, hogy elhagyja a helyszínt és miközben én kétségbeesetten próbáltam az eladó kiskutyát mutogatni neki, ő rohant a másik irányba, mit sem törődve azzal, hogy esetleg szem elől tévesztjük egymást. Sprinteltem utána, Lili lebegett rajtam, majd mást nem tudtam csinálni, őt is az ölembe vettem. Persze élénken tiltakozott, hisz én részese voltam a nagy átvágásnak és kalimpált a kezemben, akárhogy is próbáltam másra terelni a figyelmét. Mire Papi megérkezett az ezerötszáztizenkettedik cd-vel, kicsit megnyugodtak a kedélyek.

Mondom az apukájuknak, hogy hát itt nagy gond van, mert nincsenek továbbra sem bolhák.
-De vannak! Ott vannak a kiskutya szőrében és így ugrálnak!-lelkendezett Papi, miközben ugrált, kezével, lábával kalimpált, majd vakarózni kezdett, mint a kutyák és fura hangokat hallatott.

Ezt már nem nézhettük tovább komolyan, Oli is nevetni kezdett, majd szaladgálni, mintha minden gondja elmúlt volna. Két kör után egyszercsak visszafutott hozzánk és átölelte Papi, majd az én lábamat, aztán továbbugrándozott.

Hazafelé a Burger Kingben bekaptunk valamit, majd a Déli Pályaudvaron megnéztük a vonatokat. Szerencsére egy kék vonat éppen akkor érkezett, amit szájtátva csodáltunk, Oli reménykedett, hogy nekimegy az ütközőnek, ahogy ő szokta itthon Thomassal és barátaival játszani, de sajnos sikerült megállnia. Fel is tudtunk rá szállni. A takarítók érdeklődtek, hogy mit szeretnénk, mire jeleztem, hogy csak megcsodálni a vonatot, így az egyik takarító bácsi tárlatvezetést tartott és még a biciklitároló kocsiba is be tudtunk menni. Szóval mindent összevetve talán nem csalódott akkorát bennünk a kisfiam.

Oli és az oroszlán

Ez az a történet, ami miatt elkezdtem blogot írni. Megtaláljátok ugyanezt fércművek blogjában. A hozzászólások, az ő kedvessége és blogja késztetett arra, hogy megpróbáljam én is. Hisz sok ilyen történik velem/velünk, akik gyereket nevelünk.

Oli, aki 2 és fél éves, mostanában nagyon fél, főleg este, lefekvéskor. Van egy Marék Veronika mese, Laci és az oroszlán című, amelyben Lacit, egy gyáva kisfiút egy oroszlán megtanítja a bátorságra. Ezt a piros oroszlánt meg szerettem volna venni, de sehol nem találtam még hasonlót sem, majd de szerencsére egy lány vállalta, hogy megvarrja nekem. Hazahoztuk.

Megtörtént az átadás.
Fürdés után elolvastuk neki a mesét, aminek az a vége, hogy az oroszlán írt egy levelet Lacinak, hogy elmegy egy másik kisfiúhoz, hogy őt is megtanítsa a bátorságra. A férjem kérdezte Olit: Lehet, hogy te leszel az a kisfiú?
Oli: Nem, nem és nevetett.
Közben én belógattam az ajtófélfánál az oroszlánt, aki ott kukucskált Olira. Mikor észrevette, az csodálatos volt...a döbbenet, a csodálkozás és az öröm ötvöződött a nézésében, és tátva maradt a szája...
De!- mondta
Megfogta, forgatta, csodálta: Jó!- suttogta és mosolygott
Jó.
Felállt az oroszlánnal a kezében, majd leült, majd újra felállt...szemmel láthatólag nem tudott mit kezdeni ezzel a csodával.
-Most már nem fogsz félni éjjel?-kérdeztük
-Nem.-mondta
És lőn...
Hetek óta először nem kellett az ágya mellett virrasztva várni az álmot.

Fantasztikus élmény volt az egészet megélni szülőként is. Azt hiszem, ezekért a pillanatokért élünk.

A blog címe

Egy Kosztolányi versből való a blog elnevezése. A címe: Akarsz-e játszani? Egyik kedvenc versemről van szó, így az esküvői meghívónkon is ez szerepelt.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?