Bolha

Ma délelőtt elhatároztuk, hogy négyesben elmegyünk valami programba. Igaz, hogy a kis Lili még csak 11 hetes, de nagyon jó baba, tele pocakkal indulunk és mire újra megéhezik, haza is érünk. Olinak feltettük a kérdést, hogy hova menjünk, például játszótérre, Vidámparkba, vagy Bolhapiacra, mire egészen határozottan az utolsó variációt választotta, holott nem igazán volt tisztában azzal, hogy mit is rejthet e név.

Össze is kaptuk magunkat mintegy másfél óra leforgása alatt, majd bementünk a Bolhára. Oli, amint megérkeztünk, élénken érdeklődni kezdett, hogy akkor hol is vannak azok a bolhák. Mondtam neki, hogy itt igazi bolhák nincsenek, csak ez a neve ennek a sok kacatos, sok emberes kavalkádnak, de nézünk neki valami kis vonatot, vagy autót, vagy amit szeretne. Egy világ omlott össze benne.
-De vannak bolhák, Mami, vannak! Hol vannak?- kérdezte könnyeivel küszködve.
- Nincsenek, kicsim, de keresünk valami játék bolhát, vagy valamit, ami majdnem olyan, mint egy bolha - próbálkoztam kétségbeesetten, miközben szememmel kutattam az árusok között, hátha akad valami bolha-féle.

Papi ezalatt U2 lemezekre alkudozott, ölében Oli küzdött: - Tovább, Papi, tovább...
Kénytelen voltam kimenni a két gyerekkel, míg az apukájuk valamit néz magának. Lili rám kötve, közben próbáltam magam után rángatni az akkor már teljesen reményvesztett kisfiamat, aki eme óriási csalódás miatt úgy döntött, hogy elhagyja a helyszínt és miközben én kétségbeesetten próbáltam az eladó kiskutyát mutogatni neki, ő rohant a másik irányba, mit sem törődve azzal, hogy esetleg szem elől tévesztjük egymást. Sprinteltem utána, Lili lebegett rajtam, majd mást nem tudtam csinálni, őt is az ölembe vettem. Persze élénken tiltakozott, hisz én részese voltam a nagy átvágásnak és kalimpált a kezemben, akárhogy is próbáltam másra terelni a figyelmét. Mire Papi megérkezett az ezerötszáztizenkettedik cd-vel, kicsit megnyugodtak a kedélyek.

Mondom az apukájuknak, hogy hát itt nagy gond van, mert nincsenek továbbra sem bolhák.
-De vannak! Ott vannak a kiskutya szőrében és így ugrálnak!-lelkendezett Papi, miközben ugrált, kezével, lábával kalimpált, majd vakarózni kezdett, mint a kutyák és fura hangokat hallatott.

Ezt már nem nézhettük tovább komolyan, Oli is nevetni kezdett, majd szaladgálni, mintha minden gondja elmúlt volna. Két kör után egyszercsak visszafutott hozzánk és átölelte Papi, majd az én lábamat, aztán továbbugrándozott.

Hazafelé a Burger Kingben bekaptunk valamit, majd a Déli Pályaudvaron megnéztük a vonatokat. Szerencsére egy kék vonat éppen akkor érkezett, amit szájtátva csodáltunk, Oli reménykedett, hogy nekimegy az ütközőnek, ahogy ő szokta itthon Thomassal és barátaival játszani, de sajnos sikerült megállnia. Fel is tudtunk rá szállni. A takarítók érdeklődtek, hogy mit szeretnénk, mire jeleztem, hogy csak megcsodálni a vonatot, így az egyik takarító bácsi tárlatvezetést tartott és még a biciklitároló kocsiba is be tudtunk menni. Szóval mindent összevetve talán nem csalódott akkorát bennünk a kisfiam.