Néha előfordul, hogy nem a gyerekeimet csodálom, hanem olvasok, vagy netezek, netán házimunkát végzek. Tegnap este épp valamit olvasgattam a gépen, Oli elunta a vonatozást, így elkezdte a billentyűket a gépemen először csak óvatosan, majd erősebben nyomkodni. Nem szóltam semmit, hanem egyszercsak egy nagy morgással elkaptam a kezét. Eléggé megijedt, de nevetett. Majd kiadta a feladatot:
- Mami! Oroszlánt lehozni!
A gyerekem tőlem való félelmében az oroszlánt hívta segítségül! Lehoztam neki az oroszlánt.
Tovább incselkedett velem, miközben az oroszlánt fogta, hozta-vitte. Megmutattuk az oroszlánnak a saját képét a számítógépen.
- Nézd, Kis Pijos Oroszján, az Te vagy!- tartotta a géphez barátját. Aztán lebirkózott engem az Oroszlán. Addig-addig nyúztuk szegényt, míg leszakadt a farka végéről a bojt.
- Ajaj! - rémült meg Oli. - Odanézz, Mami, mi történt! - aggodalmaskodott.
- Szegény Oroszlán! - sajnálkoztam - Beteg lett az oroszlán, leszakadt a farka. Ne aggódj, Oli, megvarrjuk! - mondtam, miközben valami csodában reménykedtem, hisz varrótudományom a gomboknál kezdődik és végződik is, de ezekkel is hadilábon állok, mert általában vagy a gomb nincs meg, vagy időm nincs rá, vagy a kettő együtt, így ezeket a gombnélküli ruhadarabokat gondosan elhelyezem egy szekrény aljában, ahonnan pár év múlva kerülnek elő, amikor persze nagyon örülök nekik, de mivel a probléma még fennáll, pár napig hányódnak valahol a lakásban, majd egy másik szekrénybe kerülvén várják következő két-három évüket a viszontlátás reményében. Gombok pedig azért nincsenek, mert általában nem vágom le őket a ruhákról, amelyeken már direkt vannak becsommagolt pótgombok, mivel az én férjem azonnal kidob mindent, ami mozdítható, nem esztétikus, nem ehető, vagy egyszerűen csak nem tudja mire való. Így dacolva a kényelmetlen becsomagolt pótgombok szúrásával, addig hordom őket, amíg már nagyon kényelmetlen lesz, ekkor levágom/tépem/harapom őket, majd eltűnnek. Na de kanyarodjunk vissza eredeti történetünk fonalához!
Oli nagyon lelkesen indult megkeresni a varrósdobozomat, amit diadalittasan le is hoztunk az emeletről, levettük a tetejét, felpróbáltuk kalapnak, majd tűt kerestünk (Mami, Oli már nagy, nem szúrja meg magát), majd kissé amatőr módon elkezdtünk varrni.
- Kis Pijos Oroszlán, ne félj, nem fog fájni! - nyugtatta Oli, de nem kellett volna, hisz a Kis Piros Oroszlán amúgy sem fél semmitől. Hogy ezt bebizonyítsa, újra lebirkózott engem is és Tetit (Oli tehénkéje) is.
Szó, ami szó, tényleg hősiesen viselkedett az oroszlán, én megvarrtam, majd Oli is. A feltekert cérnával ütögette az oroszlán farkát - ő így varrt. Hamarosan vége lett a műtétnek, az oroszlán közölte, hogy nem fájt, Oli pedig még sokáig játszott a cérnákkal aznap.
Az esetleges elütéseket holnap kijavítom, most nem igazán látok, van egy speckó látászavaros migrénem, ami épp most tört rám, de közben elkezdtem már írni. Remélem, olvasható valamennyire.
- Mami! Oroszlánt lehozni!
A gyerekem tőlem való félelmében az oroszlánt hívta segítségül! Lehoztam neki az oroszlánt.
Tovább incselkedett velem, miközben az oroszlánt fogta, hozta-vitte. Megmutattuk az oroszlánnak a saját képét a számítógépen.
- Nézd, Kis Pijos Oroszján, az Te vagy!- tartotta a géphez barátját. Aztán lebirkózott engem az Oroszlán. Addig-addig nyúztuk szegényt, míg leszakadt a farka végéről a bojt.
- Ajaj! - rémült meg Oli. - Odanézz, Mami, mi történt! - aggodalmaskodott.
- Szegény Oroszlán! - sajnálkoztam - Beteg lett az oroszlán, leszakadt a farka. Ne aggódj, Oli, megvarrjuk! - mondtam, miközben valami csodában reménykedtem, hisz varrótudományom a gomboknál kezdődik és végződik is, de ezekkel is hadilábon állok, mert általában vagy a gomb nincs meg, vagy időm nincs rá, vagy a kettő együtt, így ezeket a gombnélküli ruhadarabokat gondosan elhelyezem egy szekrény aljában, ahonnan pár év múlva kerülnek elő, amikor persze nagyon örülök nekik, de mivel a probléma még fennáll, pár napig hányódnak valahol a lakásban, majd egy másik szekrénybe kerülvén várják következő két-három évüket a viszontlátás reményében. Gombok pedig azért nincsenek, mert általában nem vágom le őket a ruhákról, amelyeken már direkt vannak becsommagolt pótgombok, mivel az én férjem azonnal kidob mindent, ami mozdítható, nem esztétikus, nem ehető, vagy egyszerűen csak nem tudja mire való. Így dacolva a kényelmetlen becsomagolt pótgombok szúrásával, addig hordom őket, amíg már nagyon kényelmetlen lesz, ekkor levágom/tépem/harapom őket, majd eltűnnek. Na de kanyarodjunk vissza eredeti történetünk fonalához!
Oli nagyon lelkesen indult megkeresni a varrósdobozomat, amit diadalittasan le is hoztunk az emeletről, levettük a tetejét, felpróbáltuk kalapnak, majd tűt kerestünk (Mami, Oli már nagy, nem szúrja meg magát), majd kissé amatőr módon elkezdtünk varrni.
- Kis Pijos Oroszlán, ne félj, nem fog fájni! - nyugtatta Oli, de nem kellett volna, hisz a Kis Piros Oroszlán amúgy sem fél semmitől. Hogy ezt bebizonyítsa, újra lebirkózott engem is és Tetit (Oli tehénkéje) is.
Szó, ami szó, tényleg hősiesen viselkedett az oroszlán, én megvarrtam, majd Oli is. A feltekert cérnával ütögette az oroszlán farkát - ő így varrt. Hamarosan vége lett a műtétnek, az oroszlán közölte, hogy nem fájt, Oli pedig még sokáig játszott a cérnákkal aznap.
Az esetleges elütéseket holnap kijavítom, most nem igazán látok, van egy speckó látászavaros migrénem, ami épp most tört rám, de közben elkezdtem már írni. Remélem, olvasható valamennyire.
Szegény Giga! Remélem már elmúlt a fejednek fájása és az Oroszlán is túl van az életveszélyen és újult erővel (és farokkal) birkóznak le Téged! :)))
VálaszTörlés